Képzeljétek, fogtam egy tyúkot! De nem ám olyan sárga, sípolós gumicsirkét, amit kutyajáték címen lehet kapni a Freshnapfban – egy igazit. Egy élő, kapirgáló, menekülő, melegvérű, tollas tyúkot, amit a kétlábúja gondatlanul kihajtott az utcára. Nekem.
Egyik délután a család nagyon be volt sózva. Az Emberemnek lett egy új túracipője, amit mindeképp ki kellett próbáljon még a hétvégén – és mit ad Isten, épp hosszúhétvége volt, amibe egy jó, emberes kirándulás is belefér. Másnap felkerekedtünk hát, és irány Verőce. Megjegyzés: ha Verőcéről Verőcére mentek Katalinpusztán át, akkor ne higyjetek a rövid leírásoknak, az nem egy 12 kilis túra lesz! Szóval elindultunk. Borús idő, kellemes hőmérséklet, jó kis sétatempó. Az Embereim meneteltek, én csatangoltam. Aztán kisütött a nap. Nagyon. Azt hittük, majd meghalunk, és akkor még csak az elején voltunk. Erdő szinte sehol.
Amikor először tévedtünk el, még egész vidámak voltunk – beértünk már az árnyékot adó fák közé és nem tettünk meg olyan nagy távot feleslegesen, mert nem rossz irányba fordultunk, csak nem találták az Embereim a turista jelzéseket. Amikor másodszor tévedtünk el, akkor viszont már kezdtek kétségbeesni a kétlábúak. Nekem mondjuk mindegy volt, együtt voltunk, kalandoztunk, de bevallom nektek derekasan: kutyameleg volt, és a kutyatappancsok is kezdtek már nagyon fáradni. Katalinpusztára beérve az Emberem kishíján feladta, kicsit hisztizett is, bár szerintem semmi oka nem volt rá. Lábunk megvolt, vizet is ittunk, és valahol várt ránk a jó meleg otthon, csak a négykerekűhöz kellett visszatalálni. Kis pihenő után, amikor az Emberem túltette magát a hisztirohamon (de légyszi ne mondjátok neki, hogy ezt elárultam, mert szerinte nem is hisztizett, de rajta kívül mindenki tudja, hogy így volt) és elkezdett ésszel gondolkodni, talált egy túrista térkép izét a telefonján – ekkor derült ki, hogy mégsem tévedtünk el. Csak egy nagyon félrevezető útleírást találtunk. E szerint mindössze 13 kilométert kellett volna megtennünk, míg az új térkép izé, és a már eddig megtett 12 kilométer szerint ennél jóval többet.
Éhesen, fáradtan, porosan indultunk tovább az utunkra. Szendehely utcáit róttuk épp, amikor megéreztem A Szagot. A tyúkok elbújtak a szem elől, látni nem lehetett őket, na de a kutyaorrot senki nem csaphatja be. Úgy, ahogy voltam, fáradtan, porosan, éhesen és már szomjasan neki indultam, pár méter futás, egy ugrás, és a friss, meleg pipihusi ott volt a számban! El sem tudjátok képzelni, milyen büszkén vittem oda az Emberemnek. Én fogtam, hallod? Teljesen egyedül! Az Emberem csak nézett. Lehet, letagadja, ha megkérdezitek, de esküszöm, láttam egy könnycseppet a szeme sarkában, és bár egy szót sem szólt, éreztem, hogy nagyon büszke rám! Aztán nagyon sok dolog történt egyszerre. A szárnyas elindult, pedig az Emberemnek segítenie kellett volna végezni vele. Jött viszont egy idegen, aki felkapta a szárnyasunkat, nagyon kiabált és ott hagyott minket. Még távozás közben is sápítozott valamit, valami pórázról, meg gyerekekről, de kit érdekelt?!
Ott álltunk az Emberemmel, én megsemmisülten, ő tétován. Közben megdögönyözött és a szájával mondta, hogy ügyes voltam (még vagy fél órán keresztül csak erről beszélt), meg a viselkedésével is, de mégsem értem: akkor miért kellett odaadjuk a vacsorát az idegennek? Hiszen én megfogtam magunknak. Még az Emberemnek is hajlandó lettem volna adni belőle, de ő elbénázta: amikor a szárnyas megindult, hagyta, hogy az idegen vadássza le. Nem értem, mi történhetett; mindenesetre a vacsoránk odalett. Éreztem az Emberemen is, hogy nagyon odavan, szerintem őt is megviselte a szárnyas elvesztése. Még hosszú tízpercekkel az eset után is próbált jókedvre deríteni. Mondta, hogy gyönyörű volt az ugrás és, hogy szinte repültem. Fel is horzsoltam az államat – én észre sem vettem. Szegény Emberemet nagyon megsajnáltam a végére, szerintem ő sokkal rosszabbul viselte a dolgot, mint én. Pedig ilyen az élet. Dolgok jönnek, dolgok mennek. Ezt most elszalasztottuk, de legközelebb! Legközelebb meglesz! Az Emberem szerint nem lesz legközelebb, mert nyitott szemmel fog járni, de ha a tyúkok megint elbújnak a szem elől, akkor nem tud mit tenni. Én már erre készülök.
Ez után igen eseménytelenül telt a visszaút; mindössze csak egyszer tévedtünk el Verőcéig mostmár – igaz akkor nagyon, megtettünk vagy két kilométert pluszban. A végén összesen egy 25-össel zártuk ezt a kirándulást, vaksötétben botorlkáltuk le az utolsó négy-öt kilit, és alig bírtuk beemelni a fekenünket a kisautóba. Az Emberem lábát feltörte az új cipő, EmberMama alig állt a lábán, én meg csak annyit bírtam tenni, hogy bemásszak a helyemre, és mire indulunk, már el is aludjak, de megérte. Azóta a csirkével álmodom!
*Részlet Wella kutya naplójából.
Borítókép: csacsiga © 2018