Vászonzsák anyagból készített terítőn egy bőrkötéses, csukott napló, mellette ceruza és a felirat: A második fejezet.

Blogdog születésnapot nekem.

Némi tudatossággal, magamnak is jelezvén, hogy ismerem magamat, éppen ma egy éve, hogy elindítottam az Író leszek alcímmel is illethető csacsiga blogot. Nem titok, ez az év nem egészen úgy sikerült, ahogyan terveztem. Bár előfordult, hogy ténylegesen nem volt időm ezzel a projekttel foglalkozni, gyakran megesett, hogy egyszerűen csak lusta voltam időt szakítani az írásra, mert szellemileg annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy biztos voltam benne, hogy egyetlen gondolat sem fog kijönni a fejemből, amit képernyőre vethetek.

Hogy tényleg így volt-e, hónapok, de még csak hetek távlatából is nehéz lenne megmondani; egyetlen támpontom, hogy ismerem magamat. Szóval valószínűleg nem. Végülis, akárhányszor nekiültem tavaly a havi kihívásoknak, mindig jöttek a gondolatok. És idén is, csak egy „novellába” (bár műfaját tekintve valóban idesorolhatóak a novellának címkézett bejegyzéseim, az igazi novellákra való tekintettel úgy érzem, kénytelen vagyok használni az idézőjelet) tört bele a bicskám, és arról sem tudom, hogy miért, hiszen a történet a fejemben volt. Mondjuk.

Arról nem is beszélve, hogy a ritka blogbejegyzésekkel megszakított hosszabb szünetekben is rengetegszer lett volna mondanivalóm, de ezeket majdnem minden esetben úgy ítéltem meg, hogy nincs itt helyük. De miért is? Hiszen ez az én blogom, és ez a blog én vagyok. Nem vagyok újságíró, akit mind témában, mind formátumban kötnek a szerkesztőségi szabályok. És író sem vagyok, akitől a kiadó várja a következő, szigorúan ilyen vagy olyan műfajba és tematikába tartozó „leadandót”. Akkor vajon miért is nem fér néha az is a mondanivalóim közé, hogy láttam az erdőben, amint egy mérgesgomba a földhöz vágja a kalapját, vagy, hogy egyik szombaton olyan hosszan üldögéltem a rét szélén, hogy egy erdei manó egészen közel merészkedett hozzám?

Szuper dolgokat tudok sütni, ráadásul az elmúlt hónapokban önmagam mellett a diétámmal is meg kell küzdenem. Tény, hogy nem véletlenül nem akartam egy újabb receptblogot indítani (ha indítanék, biztosan valami olyasmi lenne a címe amúgy, hogy egy újabb receptblog, vagy még párszáz recept IR témakörben), de vajon nem ér meg egy-egy bejegyzést néha az is, hogy egy khm… renesszánsz alkatú fiatal nő hogyan küzd meg azzal a problémával, hogy túl sokat kell ennie?

És még egy érv a fentiek mellett (bár tudom, nem téged kell meggyőzzelek), ami mindig ott motoszkált valahol a mélyben, de sosem hagytam felbukkanni: non fictionben sokkal jobb vagyok. Igaz, jelenlegi formájában éppen azért indult el a blog, hogy ez változzon, de ahhoz egy kicsit több kell, mint hogy havonta egyszer leülök kitalálni negyvenkét képtelen dolgot, vagy, hogy hetente egyszer írok egy, olykor elég kényszeredettre sikerült novellát. Igaz, olvasok a témában, képzem magam, de csak nagyon lassan és sokszor úgy érzem, igen felszínesen. Attól, hogy szeretek olvasni egy-egy műfajt, még nem biztos, hogy írásban is abban teljesedek ki igazán. Nem szabadna elzárkóznom azoktól a témáktól (és persze műfajoktól, ha már itt tartunk), amik nem csak befogadásban, de kifejezésmódban (és persze műfajban, ha már itt tartunk) is közel állnak hozzám.

Levontam hát az elmúlt egy év tanulságát; íme a születésnapi ajándékom tőlem, nekem (és neked): az Író leszek magazin. Vagyis igazából csacsiga magazin, hiszen én leszek író és nem téged tanítalak meg arra, hogyan vetheted a gondolataidat papírra vagy képernyőre. Sütés-főzés, természetjárás, írás, olvasás, színházlátogatás – és persze az everyday struggle, amiről csak gondolatokat sodor elém az élet. Alán így jobban fog menni.

Oh, és plusz egy feladat az évre: a negatív mellett pozitív kritikát is gyakorolni önmagam felett, mert a fenti sorok után nem valószínű, hogy bárki kattintana a korábbi bejegyzéseimre. Pedig higyétek el: érdemes.

BLOGdog születésnapot nekem!


Borítókép: rawpixel.com // Pexels

Vízből kiemelkedő, segítségkérő kezek. Sötét tónusú kép.

Itt az ideje, hogy színt valljak.

Teljesen más témát terveztem mára (sőt, ilyen témát egyáltalán nem terveztem a blogra), de amint azt egy kiváló tanítómtól tanultam, az embernek olykor tudnia kell újratervezni, ha a körülmények úgy alakulnak. Most pedig úgy alakulnak.

Tegnap este cyber találkám volt. Ezek a találkák általában úgy néznek ki, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, én általában írok, hogy toljunk rajta egy kicsit, ő bosszankodik, majd egy nagy bögre tea/egy korsó víz/egy pohár bor/egy túlságosan édesre sikeredett vajsör kíséretében mindketten megérkezünk a gép elé, és néhány órát eltöltünk egymás társaságában, mindenféle témákról elbeszélgetve. A tegnapi találkánk egy pontján (mint mostanában annyiszor) a beszélgetés a társadalom felé irányuló meg nem értésünkre irányult.

Talán mostanra már mindenkihez elért, hiszen már a magyar szennylapok is csak ezzel vannak tele: az Independent hétfői cikke szerint Liam Neeson azt nyilatkozta az egyik riporterüknek, hogy amikor megtudta, hogy egy hozzá közelálló nő ismerősét megerőszakolta egy fekete férfi, napokig csak arra várt, hogy egy színesbőrű belekössön, ő pedig ezért jogosan nekimehessen. A nyugati világ pedig kitért a hitéből.

Én pedig ezek után úgy éreztem, itt az ideje, hogy színt valljak: #teamLiamNeeson vagyok, mert ha a fenti reakciója alapján Liam Neeson rasszista, akkor én is az vagyok. Kikövethettek, leiratozhattok az RSS csatornámról, kérhetitek, hogy töröljem az e-mail címeteket a hírlevél listámról, hiszen, ha amúgy sem ugyanazt látjuk a világból, akkor nem is fogunk egymásnak hiányozni.

Én ugyanis tudjátok, mit látok? Egy férfit látok, aki dühös, amiért bántották azt, akit szeret. Egy feszült férfit, egy feszült embert, aki nem tudja feloldalni magában a helyzetet és megnyugvást keres, olyan módon, ahogyan tud. Van, aki kiabál. Van, aki tányért tör. Van, aki leül a konzol elé és lő mindenkire, aki szembe jön vele. A konzol rendben van, a gondolkodás nem? Amikor valami trauma ér bennünket, azt fel kell dolgozzuk. És amikor olyan társadalomban élünk (egy negyven évvel ezelőtti történetről beszélünk), ahol a lélek problémái nem létezhetnek, ahol, ha beszélsz az érzéseidről, azonnal megbélyegeznek, és ahol, éppen emiatt, szinte már szégyen segítséget kérni még a komolyabb lelki problémák esetén is, nem, hogy akkor, amikor a traumát okozó eset nem is közvetlenül velünk történt – akkor mégis, hogyan dolgozzuk fel ezeket a traumákat? Gondolkodunk.

Gondolkodunk, átrágjuk magunkat rajtuk. Átrágjuk kétszer. Ötször. Tízszer, vagy ezerszer, ha kell. Végigjátszuk a forgatókönyveket. Gondolkodunk. Igen, ilyenkor sokszor törnek felszínre azok a belső gondolatok, amiket, még ha nem is veszünk tudomást róluk, belénk plántáltak kicsi korunkban. Mert amikor az ösztöneik diktálnak, akkor a tudatalattinkból is előhoznak rengeteg olyan gondolatot, amiről korábban nem is tudtuk, hogy hozzánk tartoznak, és amit később legszívesebben letagadnánk. De nem ez határozza meg, hogy kik vagyunk. És amikor ez a dühös és feszült férfi végül rádöbbent arra, hogy mennyire értelmetlen és logikátlan a viselkedése, mennyire alaptalan gondolatokkal van tele a feje, mit csinált? Megijedt.

Megijedt saját magától, a gondolataitól, attól, hogy neki személyesen erre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza ezt a történetet. Megijedt, annyira, hogy most, negyven évvel később is bűnösnek érzi magát (ha nem így lenne, most nem lenne botrány, hiszen régen elfelejtette volna). A gondolataiért. Pedig nem történt semmi. Ha kibaszott volna (már bocsánat) egy tévét az ablakon idegességében, ami eltalál egy csókát, aki épp arra jár, az jobb lett volna? Pláne, ha fehérbőrű az áldozat.

Mert, ahogy olvasom, senki nem azon akadt ki, hogy megfordult a fejében a „legszívesebben megölném” gondolat, hanem azon, hogy fekete fickó volt az, akit legszívesebben megölt volna. De hagy mondjak valamit: nem tette. Ha egy sapkás fickót „akart volna megölni”, vagy egy hosszúhajút, vagy egy pirosnadrágosat, az rendben van? Na, ez az igazi rasszizmus. Jézusom, istentelenül beteg ez a mai társadalom. Politikai korrektségnek álcázva elfelejtünk foglalkozni az egyénnel. Utáljuk a „fehéreket”, akik utálják a „feketéket” (az idézőjelek helyére mehet bármilyen rassz), mert a „feketéket” nem utálhatjuk. A „fehéreket” akor miért utálhatjuk? Politikailag az lenne a korrekt, ha senkit nem utálnánk, nem?

Ráadásul mondok még valamit, válaszolva az előző bekezdésbeli kérdésemre: igenis rendben van. Redben van, hogy az embernek vannak érzelmei. Rendben van, hogy dühös, hogy fél, hogy meg van ijedve. Mindegyik érzelem rendben van, csak fel kell azokat dolgoznunk. Megszámolni sem tudom, hányszor jövök úgy hazafele a metrón, hogy „csak érjen hozzám valaki, csak kössenek belém” – mert feszült vagyok és szeretném valakin levezeni a feszültségemet. Valakin, aki nekem nem számít. Akinek én sem számítok. Általában persze pont ilyenkor nem szoktak nekem jönni. Pech.

De tovább megyek. A minap kutyázni voltunk egy olyan köryezetben, ahol emberek, állatok vegyesen megfordulnak. Én egy kissé félreeső helyen dolgoztam a kutyával, akinek jól láthatóan feladatokat kellett teljesítenie, a másik kutya-gazdi páros pedig, akikkel voltunk, éppen megfigyelők voltak. Egy pár elindult felénk, nagyjából öt lépésre tőlünk megálltak, a nő pedig, anélkül, hogy hozzánk, gazdikhoz egyetlen szót is szólt volna, leguggolt és behívta a kutyámat. Az első pillanatban még próbáltam kulturáltan reagálni rá, de amikor a szerencsétlen kutyán elindult a nő felé, hogy megnézze, hogy mégis mit akar már itt ez a fura alak, elpattant valami. Iszonyatosan mérges voltam a nőre, a kutyámra és megint a nőre – főleg a nőre. Az első „Hé” még a kutyának szólt, de az azt követő „artikulálatlan üvöltések”, a „neked megyek” mozdulatok, majd a végén, hogy úgy léptünk arrébb tőlük Wellával, hogy gyakorlatilag nem vettünk tudomást a létezésükről sem, miközben a másik kutyagazi páros elhajtotta őket – azok már viszont csak látszólag szóltak neki, valójában a pár ellen irányultak. Egészen pontosan az ellen a mértéktelen és pofátlan behatolás ellen a személyes terünkbe, amit tőlük kaptunk és annak, hogy „el akarták rabolni a kiskutyámat”.

Nagyon durván viselkedtem abban a helyzetben. Fizikailag senkinek nem történt semmi baja, és legfeljebb még aznap este, vagy másnap elmondták, hogy találkoztak egy őrült nővel (a legviccesebb az, hogy úgy tűnt, végül nem is tőlem, hanem a kutyáktól ijedtek meg), azóta pedig már a létezésemről is megfeledkeztek. Ám akkor és ott nagyon durván viselkedtem. De szörnyen felszabadító érzés volt, és egyáltalán nem szégyenlem. Pedig nem vagyok egy erőszakos alkat, sőt, inkább beszari vagyok, és nem tartom magam előítéletesnek a párokkal szemben. Vagy a guggoló nőkkel. Vagy a fehérekkel.

A lényeg a lényeg: tudom, miről beszélek akkor, amikor azt mondom, a lehető legtermészetesebb emberi reakció volt az a düh, amit egy férfi érzett akkor, amikor egy szerettét bántották; és mi (érts: a táradalom) követjük el a legnagyobb hibát, amiért keresztre feszítjük egy olyan korban, amikor nagybetűkkel fesjtük fel a falra, hogy a léleknek is szüksége van gyógyítókra.


Borító: Blake Cheek // Unsplash

Üres papír, töltőtollak, tinta egy asztalon.

Újévi fogadalom helyett.

Note to self, avagy egy kérdés: vajon hogyan lesz belőlem író, ha az utolsó hónapokban semmit nem publikáltam?

Nem hiszem, hogy az elmúlt időszakban az egyetlen téma, ami megindított, az az emlékezés lett volna. Hiszen felnézek az éjszakai égboltra és látom, amint a felettünk elhaladó űrhajókból integetnek nekünk az utasok. Az Androméda ködből érkeztek a Tejútra, iskolai tanulmányútra hozta el őket a tanítójuk. Az erdőben koboldokat látok a fák mögött sugdolózni. A hóban megtaláltam a jeti nyomait. Nyáron láttam évmillókkal ezelőttről itt maradt sárkánytojásokat, amik csak arra várnak, hogy a Föld ismét lakhatóvá váljon számukra. Láttam vízeséseket, amikben tündérek fürdenek, ha meleg az idő… Nem a téma hiányzik. De akkor vajon mi?

Újévi fogadalom helyett inkább egy kis önvizsgálatra invitálom magamat.

 


Borítókép: Kelly Sikkema // Unsplash

Kölyökkori kép a földön alvó Haldírról, a berni pásztorról.

Emlékszem.

Emlékszem,

amikor itt hagytál bennünket, napokig csak sírtunk. Nem akartunk rád gondolni, és nem tudtunk nem rád gondolni. Te voltál a mindenünk. Talán az egyetlen, akit bár mind a magunk módján, de ugyanannyira szerettünk. Biztos pont voltál az életünkben, te fogtad össze a családunkat. Kalandot csempésztél a mindennapjainkba akkor, amikor csak tengődtünk, egyik napról a másikra éltünk. Miattad kimozdultunk a legmelegebb éjszakákon, a leghidegebb nappalokon, sőt sokszor még a legesősebb délutánokon is.

Amikor beteg lettél, nem vettük komolyan. Aggódtunk érted. Persze, hogy aggódtunk. Egyik orvosi vizsgálat követte a másikat. Egyik betegség után jött a másik. Röntgen. Gyógyszer. Vérvétel. Gyógyszer. Senki nem tudta, hogy mit kellene csinálnunk. Egy dolog volt csak biztos, hogy együtt túl leszünk rajta. Hogy elég lesz nekünk a vajaskenyér, csak neked ne legyen rossz. De sosem gondoltuk, hiszen nem mondtad, hogy a legnagyobb baj is bekövetkezhet – hogy neked egyszer csak már soha többé nem lesz rossz.

Azt hiszem, azóta se tud úgy gondolni rád egyikünk sem, hogy ne keresne valakit, akit okolni lehet azért, amiért te már nem vagy itt velünk. Néha még rád is mérges vagyok! El sem köszönhettünk tőled. Ha legalább szóltál volna. Ha mondtad volna, hogy valami nincs rendben. Hogy nagy a baj.

De te nem akartál problémát okozni nekünk, és inkább csendben tűrted, hogy fájjon. Aznap, azon a három évvel ezelőtti utolsó napon is… nem gondolod, hogy illett volna szólnod, hogy baj van? Hogy siessünk, rohanjunk, most azonnal menjünk? Még a korházban is csak annyit mondtál, menjetek csak, én itt csendben elalszom. De nem mondtad, hogy örökre.

Tudod, sokszor jártál nálam álmomban azóta. Nem tudom, ezekre vajon emlékszel-e. Nyomasztó volt. Te, aki annyira szerettél velünk lenni, aki 5 percig nem bírta az udvaron, ha mi nem voltunk ott, te most egyedül maradtál. Azt álmondtam, hogy nem vagy boldog. Ott, ahol minden kutyának végtelen mennyiségű csont, labda, játék és boldogság jut, Te , álmomban nem voltál ott boldog. Akárhányszor eljöttél hozzám, csak néztél rám némán a távolból, a nyúlós, sötét ködben. Nem mozdultál. Nem jöttél felém, de nem is távolodtál. Nem csóváltad a farkad, nem ugattál. Még csak nem is lihegtél. Csak néztél, úgy ahogy azon az utolsó napon néztél rám. Amikor feladtad, de mi nem értettük meg. Nem akartuk megérteni.

A karácsonyunkat már évekkel ezelőtt elrabolták, a húsvétot pedig soha nem értettük igazán. A szilveszterünket neked adtuk. Miért kellett elvenned tőlünk a Mikulást is?

Mérges vagyok rád! Mérges, amiért itt hagytál bennünket. Köszönés nélkül. És mérges, amiért nem hagytad, hogy vigyázzunk rád. Amiért nem voltunk elegek neked ahhoz, hogy tovább küzdj.

És mérges vagyok magamra is. Egyre kevesebbszer gondolok rád. Ugye nem foglak elfelejteni? Tudom, hogy már így is rengeteget tettél. De kérlek, ha még valamit tudsz tenni onnan a messzeségből értünk, kérlek, ne hagyd, hogy elfelejtsünk téged!

Felnőtt (kb. egyéves) kori kép Haldírról a Margitszigetről.

Fiatal nő háttal, fapózban egy stégen.

Rendes éves újraindítás – avagy jógatábor 5.0.

Alapvetően nem az ilyen történetek elmesélésére született meg ez a blog, de vannak olyan sztorik az életben, amik olyan erős hatással vannak az emberre, hogy alakítják, formálják az életet, a gondolkodást, és a végén kibukik, hogy végülis ez is én vagyok, ebből (is) töltelekezem. Az ilyen történések olykor észrevétlenül (vagy éppen nagyon is észrevehetően) beépülnek az elmesélt történetekbe, új irányt adva a mesélésnek; máskor pedig teljesen önnálló életre kelnek, és önmagukban is mondanivalóvá formálódnak. A “rendes éves újraindítás” ez utóbbi kategóriába tartozik.

***

Légy zümmögés. Valahol távolról hallom, hogy egy légy elszállt a fülem mellett. Kicsit később – vagy talán sokkal, ebben az ellazult állapotban nem tudom eldönteni – lábakat érzek az ujjbegyemen. Egy hangya találta meg magának a mozdulatlanul a matracon heverő testrészeimet. Táncot lejt a kézfejemen, majd kirándulni indul a könyökhajlatomba, ahonnan végül lemászik a matracra, felfedező útra indul a térdem felé. Hallom, ahogyan a lépteivel zajt csap a matracomon. Hívhatja a többieket is, mert hamarosan sokszorosára nő a menetelés zaja és szinte érzem, ahogy döbörög alattam a matrac. De ez a zaj is a semmibe vész lassan, ahogy egyre méllyebb sűllyedek önmagamban.

Egy gondolat próbálja felütni a fejét. Még nem vagyok itt teljesen. Tudom, nem csak a gondolat megjelenéséből, hanem abból az őrült sebességből is, ahogyan átalakul, tovább rohan, átadva a helyét egy újabb, valami teljesen érthetetlen asszociáció mentén felbukkanó társának. Percekig, vagy talán még tovább fekszem mozdulatlanul a matracon, mire egyáltalán észreveszem őket. Annyira beépültek a mindennapjaimba, hoyg észrevétlenül vannak jelen; ám amikor feltűnik a jelenlétük, feszélyezetté válok. Mit csinálnak itt? Hirtelen a mozdulatlanság is kényelmetlenné válik, és erőltetnem kell. Le kéne söpörni azt a hangyát a tárdemről. VIszket a fülem. Valami mászik a mutatóujjamon. Pár másodpercig még küzdök, majd megnyugszom – ha mozdulni kell, hát mozdulni kell. De nem kell. Ahogy az elmém elengedte a feszültséget, a testem is azonnal megnyugszik. Nem görcsölök azon, hogy az agyam dolgozni akar. Meg kell szoknia, hogy it van idő a hallgatásra, van idő a megállásra.

Csend van. Nem tudom, mikor lett csend, sem azt, hogy miért most tűnik fel. Elaludtam volna? Érzem, ahogy a kezem önkéntelenül, kontrollálatlanul megrándul. Egy apró hang hagyja el a torkomat. Az én kezem ez itt mellettem? Az én hangomat hallottam az imént? Ahogy felbukkannak, úgy el is tűnnek ezek a kérdések és visszasűllyedek a külső-belső némaságba. Csend van. Idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára a csendet. Talán egy évvel ezelőtt, amikor ugyanezen a matracon, ugyanez alatt a fa alatt kerestem nyugalmat a rohanó hétköznapok elől?

Friss fűszer illata száll a levegőben. Az orrom kezd magához térni, és rántja magával az agyamat. Kész az ebéd. Friss zöldségből, sok fűszerrel, vegetáriánusan, indiai módra, helyben készítve. Így meg ez már évek óta. Amíg mi a földönfekve, ki az árnyékban, ki a napon, a saját csendünket keressük, addog Kriszta mennyei illatokkal telíti meg a levegőt, hogy mire a relaxációból magunkhoz térve, korgó gyomorral felülünk a matracokon, nekünk már csak a kézmosás és a terítés feladata maradjon az ebéd tálalásáig. Valahol a távolban megszólal Istók. A hangja rohamosan közeledik, a második mondat már csak alig pár méterre van tőlem. Újra érzem a lábamon a hangyákat. A kezeim lassan megmozdulnak. Mélyet lélegzem a Duna-kanyar tiszta, civilizációtól távol eső levegőjéből. Kinyitom a szemem és felülök, körülöttem némám pislogó arcok. Megérkeztem.

***

Amikor négy nappal később a tábor végén mélázunk az elmúlt napok tapasztalatairól, egyszerre tűnik szörnyen messzinek és borzalmasan közelinek a egérkezés pillanata. Négy nap végtelen nyugalom után vissza kell térni a térerőbe, a rohanásba, a forgószél sebességű gondolatfolyamokba. De mind viszünk valamit magunkkal. Én néhány új recepet, és idén először nem csak egy, de egyszerre minden eddigi jógatábor tanulságát. Jelen lenni a világon a legnagyobb luxus manapság.


Borítókép: Marion Michele // Unsplash

Üres színházi nézőtér, nem túl erős, meleg fénnyel megvilágítva. A székek vörös bársonnyal vannak bevonva, a zsöllye felett, hátuk a páholyok és erkélyek is látszanak.

7 óra 5.

Hét óra múlt öt perccel. A szokásjog diktálta késést követően, két perc múlva kezdőik az előadás a Belvárosi színházban. Nagy az izgalom, mert megint nem egy egyszerű darabot sikerült kifogni: az egyházi személyek gyermekmolesztálásával foglalkozó Kétely kezdésére várunk. Lopva – vagy talán nem is olyan lopva – körülnézek, és akaratlanul is belelesek nézőtársaim életébe.

Jobbra elöl egy tanárnő ül. A megjelenése legalábbis erre enged következtetni. Térd alá érő cerzuaszoknya, világos színű blúz, szigorú konytba kötött haj. A negyvenes évei elején járhat, de az is lehet, hogy csak leharcolta a középiskolások nemtörődömsége és neveletlensége. Mellette egy hasonló megjelenésű, ám kissé idősebb asszony – a kollégája lehet. Eljöttek, hogy felmérjék, érdemes-e az osztályaikat, vagy ki tudja, talán a magyar szakkörösöket elhozni erre az előadásra. Nincs sok közös témájuk, de legalább nem is erőltetik a jópofizós beszélgetést; a fiatalabb olvas, az idősebb rejtvényt fejt. Felkészültek, cseppet sem izgulnak. Lehet, hogy nem tudják, hogy a színházban a néző is vizsgázik, nem csak a színész?

Balra elöl egy fiatal pár. Talán nem is annyira fiatalok, de még nem is középkorúak. Megadták a módját a színházlátogatásnak; a nőn egy elegánsabb nyári ruha, a férfin szövetnadrág és zakó van. Nagy dolog ez a színház náluk. Hosszú idő óta ez az első közös estéjük kettesben, de ez is majdnem kútbafulladt, amikor a nagynéninek le kellett mondania a bébiszitterkedést. Szerencsére a nagymama beugrott (ma pont ráér az unokával foglalkozni), így itt vannak. Most azon izgulnak, hogy vajon időben megérkezik-e a sor közepén ülő pár, vagy miattuk lemaradnak majd az előadás néhány percéről. Próbálnak nem gondolni a lakáshitelre, az elromlott hűtőre és a befizetetlen vízszámlára. Hangosan nevetnek a közös vicceiken és próbálják megtalálni a közös hangot a szomszedszéken ülőkkel. Tőlük balra nyitottak is az ismerkedéssel járó felszínes eszmecserére, de jobbra, előttem csak kínosan bólogatnak, majd folytatják maguk közt halkszavú beszélgetésüket.

Ők egy kicsit sznobok. A férfin öltöny, a nőn kiskosztüm, és ez feljogosítja őket arra, hogy kissé lenézően gondoljanak a mellettük ülőkre. Halkan, szinte suttogva beszélgetnek, zártan, egymásfelé fordulva. Nem az én világom, elképzelni sem tudom, hogy vajon milyen témáik lehetnek. Otthon? Munkahely? Talán inkább ez utóbbi. Kicsit karrieristák.  Vagy nem? Egy biztos: a férfi olyan magas; hogy magabiztosan kitakar egy darabot a színpadképből. Ekkor még nem tudom, de Udvaros Dorottya a színpadi jeleneteinek 80%-ban ezen a részen fog ülni vagy állni, ezért az ő esetében nekem különösen fontos lesz, hogy ne csak a megjelenésével, de a hangszínével, hanghordozásával és hanglejtésével is eljátssza a szerepet. Sikerülni fog neki.

Tőlünk balra azok a nézők, akik rosszul vizsgáznak. Nem tudják a darab címét, szereplőit, történetét, se műfaját. Hárman vannak, egy férfi és két nő. Rajta öltöny, a hozzá közelebb álló nőn (az élettársa lehet) egy nyári ruha, a másikon ceruzaszoknya, blúz, blézer. Harsányak. A férfi abbéli reményét fejezi ki, hogy a darab vicces lesz, mire az élettársa rávágja, hogy majd viccessé teszi, ha nem lenne az. A férfi kijelenti, hogy bárhogyan legyen is, ő nevetni fog. Nem nevetett, noha a rendező, feszültségoldás gyanánt próbált néhány megmosolyogtató pillanatot is a darabba csempészni. A csapat harmadik tagja, a blézeres fiatal lány feszülten hallgat és néha zavarában elmosolyodik.

Tőlünk jobbra ül az ötyeklubb. Amióta nyugdíjba mentek és nincs velük egyháztartásban élő eltartottjuk, rengeteg a szabadidejük, unaloműzésként programokat szerveznek maguknak. Rendszeresen járnak színházba. Élvezik, de már nincs rózsaszín köd. Egy színdarab számukra olyan, mint egy tévéfilmet megnézni, csak ide a barátnőikkel jönnek. Ki is használnak minden szabad percet arra, hogy kitárgyalják, kivel mi történt a legutóbb találkozásuk óta, azonban amint felgördül a (kézeletbeli) függöny, minden figyelmüket a darabra szentelik és teljes daadással hallgatják a történéseket. Ez az áhíttat azonban, amint lemegy a tapsrend, megszűnik, mintha elvágták volna, és megy tovább az ötye.

Ül aztán még egy érdekes páros a közelünkben. A stréberek. Fekete szoknya, fehér blúz, copfba kötött haj, szolid smink. A kezdés előtti utolsó percben is a szereposztást tanulmányozzák, és a darab alapjául szolgáló film eseményeit idézik fel magukban. Összebújva, sugdolózva beszélnek, mint a középiskolások egy komolyabb témazáró előtti utolsó pillanatokban, becsöngetés után, amikor a tanár még nem érkezett meg. Eleinte a darab alatt is össze-össze hajolnak, ha a filmben valami nagyon, vagy nagyon nem így történt, de aztán annyira beleméllyednek a történetbe, hogy meg is feledkeznek arról, hogy ők igazából a színházat jöttek vizsgáztatni.

Kíváncsi vagyok, aki ránk néz, vajon rólunk mit gondolhat? A lány, aki nyugodt felsőbbrendűséggel tekint körbe, és az elmúlt napok eseményeiről izgatottan csevegő családja? Vagy netalán mi azok vagyunk, akik elvitték az anyukájukat színházba, közös program gyanánt, esetleg azok a gyerekek, akiket az anyukájuk egy színházjeggyel lepett meg?

Bárminek is látszunk, mostmár senki nem figyel ránk. 7 óra 7 van, Fekete Ernő hangján megszólal Flynt atya. A darab elkezdődött.


Borítókép: Donald Tong // Pexels