Két tínézserkorú fió, nekünk háttal, egymás mellett, az erdőt figyelve.

Hétköznapi hősök

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj le (fess le szavakkal) egy hétköznapi embert, aki éppen egy nem hétköznapi tettet hajt végre.
Tervezett idő:
Amíg el nem kezdek fázni az erkélyen. (20-30 perc.)
Tényleges idő: Amikor elkezdtem fázni, bejöttem. Azóta már a nap is lement. (90 perc. Belejöttem, na.)
Olvasási idő: 10 perc.

Bátor Dávid aznap nagyon vidáman kelt fel. Ő maga ugyan nem tudta, de az ablaka felett fészkelő fecskepárnak kikeltek a tojásai, és hangos-hangzavaros madárcsicsergéssel ültek örömünnepet az újdonsült madárszülők. Bátor Dávid az ő csipogásukra kelt fel, és ez volt az, ami befészkelve magát a tudatalattijába és reggeli jókedvének forrása volt. Szerette a madarak hangját, ahogyan szerette a természet minden zaját. Szívesen elhallgatta a suttogó szelet, a kopogó esőt, a ropogó havat. Kíváncsian figyelt, amikor nap végén a madártanács rikácsolva próbálta megvitatni, hogyan űzzék el a területükre betolakodó héjját, nyaranta pedig mindig kuruttyoló békák estimeséjére aludt el. A zömmögő méhek kedvéért meggyőzte édesanyját, hogy ültessenek még két bokor rózsát az udvar végébe, a károgó varjakon pedig csak nevetett, ha meghallotta őket; nekik mindig volt valami panaszkodni valójuk. A természet vénasszonyai, ezt mondta rájuk mindig az apja.

Bátor Dávid elhallgatta még egy kicsit az ablakában csicsergő fecskecsaládot, majd erőt vett magán, és kibújt a meleg takaró alól. A szoba hűvöse, és a mosakodáskor az arcába fröcsöklő hidegvíz végképp kizavart minden álmosságot a szeméből, és mire felöltözve a konyhába ért, már az az energikus, mindig vidám, optimista kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.

Édesanyja, mint mindig, terített reggeliző asztallal várta; két szelet pirítós, vaj, sonka, sajt és egy kis vizezett narancslé volt az asztalon. Bátor Dávid megreggelizett és közben beszámolt az anyukájának a reggeli jókedvéről. Az édesanyjának – ezt már régen megfigyelte – mindig mosolyt csalt fáradt arcára, ha mesélt neki.

Reggeli után még maradt egy kis ideje indulás előtt, amit kihasznált arra, hogy beköszönjön beteg, ágybanfekvő nagymamájához. Mesélt neki is a reggeli madárcsicsergésről, a narancslé ízéről és biztosította őt róla, hogy felkészült az aznapi geometria dolgozatra. Egy kicsit azért füllentett, mert volt néhány rész a tankönyvben, amit nem teljesen értett, és amit a tanárnéni sem mondott el az órán, de tudta, hogy a nagymamája milyen büszke rá mindig, amikor rendesen készül az iskolai dolgozatokra, feleletekre és felmérőkre. Emellett titokban egy kicsit reménykedett benne, hogy ezek a zavarbaejtő anyagrészek kimaradnak a mai dolgozatból. Elköszönésképp adott egy nagy, cuppanós puszit a nagymamája arcára, majd édesanyjától is (aki időközben leszedte a reggelire megterített asztalt és elpakolt a konyhában) elbúcsúzott, és útnak indult. Elvégre már nyolcéves nagyfiú volt, aki egyedül is eltalál az iskolába.

Az igazság az, hogy nagyon szerette, amikor az anyukája kísérte el, vagy várt rá a napközi után és együtt mehettek haza, de amióta a nagymamája ilyen beteg, inkább meggyőzi minden reggel, hogy egyedül is boldogul. Legbelül egy kicsit félt attól a naptól, amikor az anyukája már meg sem kérdezi, hogy biztosan ne menjen-e vele, de ez csak amolyan legbelső félelem volt, amiről szinte nem is tudott, csak néha érezte azt, hogy valami ismeretlen dolog, ami még nem történt meg, nyomja a lelkét.

***

A dolgozat jól sikerült. Szerencsére csak egy kérdés volt, amit nem értett, minden másra válaszolt. Úgy érezte, egy négyest biztosan kapni fog rá. Alig várta már, hogy a nagymamájának elbüszkélkedhessen vele. Nem, mintha a nagymama nem örült volna neki, bármilyen jegyet visz is haza. Az ötösök és a négyesek nagyon büszkévé tették, ha pedig hármast kapott, akkor a nagymamája mindig azt mondta, atomtudomány, amit a szegény kisiskolásoknak manapság oktatnak, és ne szonyolodjon el, ha nem mindent ért. Bátor Dávid nem nagyon tudta, hogy mi az az atomtudomány, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nehéz dolog, és az embernek tudósnak kell lennie ahhoz, hogy megértse. Nagyon sokszor el is határozta már, hogy tudós lesz, és a nagymamája akkor kicsattan majd a büszkeségtől.

Amint megint ezen az elképzelt jövőn merengett, észrevette, hogy az egyik osztálytársa egyedül ül az asztalnál az ebédlőben. Nem voltak jóbarátok, de úgy érzte, nem helyes, ha valaki egyedül ebédel – pláne, ha az a valaki egyébként mindig a többiekkel együtt ül le enni, és pláne, ha az a valaki még szomorúnak is tűnik mellette. Leült vele szemben az egyébként üres asztalhoz.

A két fiú csendben evett, bár társa többször lopva Bátor Dávidra pillantott. Bátor Dávid ilyenkor mindig bátorítóan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nem akart tolakodó lenni.

– Miért ültél mellém? Nem is vagyunk barátok – kérdezte, már majdnem az ebéd végénél járva az osztálytársa.
– Mert szomorúnak tűntél – válaszolta Bátor Dávid csendesen.
– Nem vagyok szomorú.

Bátor Dávid erre nem felelt. Hosszan a másik fiú szemébe nézett, majd némán evett tovább.

– A nagyfiúk nem lehetnek szomorúak – szólalt megújra a fiú, és szavaival ellentétben végtelen szomorúság és bizonytalanság bújkált a hangjában.
– Szerintem meg lehetnek. Én sokszor szoktam szomorú lenni. Legalább mindennap egyszer.

Ez persze csak nagyjából volt igaz. Bátor Dávid szomorú volt attól, ha egy csiga nem jutott át a túloldalra, mert egy biciklis idő előtt elgázolta, ha a szép zöld faleveleket vandál módon megszaggatták és letépték, vagy ha egy gazdi ok nélkül kiabált a kutyájával, mert nem értette meg, amit a kutya mondani akart neki. Ám azt is tudta, hogy a fiú nem ilyenfajta szomorúságra gondol (talán nem is ismeri ezt a fajta szomorúságot); viszont bízott benne, hogy szavai egy kicsit megnyugtatják.

Újabb csend következett, amit végül az osztálytársa tört meg.

– Apukám azt mondta, hogy a mamám beteg és mostantól nálunk fog lakni. És, hogy emiatt majd nagyon türelmesnek kell lennem, mert a szüleimnek róla is gondoskodniuk kell ezentúl, és lehet, hogy nem lesz már annyi idejük rám, mint eddig.
– És emiatt vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú. Mérges vagyok.
– A szüleidre?
– A mamámra. Miért kellett megbetegednie?
– Szerintem a nagymamák nem akarnak megbetegedni. Egyszerűen csak megtörténik velük, mert öregek. Ahogyan te sem akartál influenzás lenni tavasszal, de mégis az voltál.
– De a mamámnak nem szabadna betegnek lennie! Tudod, a szüleimnek eddig sem volt nagyon sok ideje rám. De amikor nagyon elfoglaltak voltak, mindig átvittek a mamához. De ha most a mama beteg, akkor hová fognak vinni?
– Szereted a nagymamádat?
– A legjobb mama a világon! Azt hiszem, igazából nem is rá vagyok dühös. Csak félek, hogy mi lesz vele.
– Figyelj. Talán te nem tudod, de az én nagymamám is beteg. És ő is velünk lakik. Régen mindig elkísért anya az iskolába, de már nem tud, mert nagyon fáradt, mert nem csak rám, de a nagymamámra is vigyáznia kell.
– És te is mérges vagy miatta?
– Nem. Én eleinte egy kicsit szomorú voltam, mert régebben nagyon sokat sétáltunk a nagymamával délutánonként, és most már nem tudunk. Én is mindig vele voltam, amikor nem volt, aki vigyázzon rám.
– És most már nem vagy szomorú?
– Te még nem érted a lényeget. Amióta a nagymama velünk lakik, sokkal, de sokkal többet lehetek vele. Amikor látom, hogy anya már nagyon fáradt, vagy tudom, hogy dolgoznia kell, vagy mosni, vagy valami, és én nem segíthetek, akkor bemegyek a nagymamám szobájába és neki mesélek, amíg anyának más dolga van, vagy tud egy kicsit pihenni. És így egy olyan, mintha én is segítenék otthon, és a nagymama sincs egyedül. Szegény nagyon beteg, és nehezen tud már felkelni az ágyból. Azt mondja, hogy majd jobban lesz, ha illatoznak a virágok, zömmügnek a bogarak és kuruttyolnak a békák, de…
– Sajnálom.
– Ilyen az élet rendje. Amikor majd mi leszünk öregek és betegek, akkor majd nekünk is lesz egy unokánk, aki az ágyunk mellett ül és mesél nekünk, mi pedig mosolyogva hallgatjuk és nagyon büszkék leszünk rá, hogy ilyen jó gyerekek a mi kisunokáink.
– Szerinted mi jó gyerekek vagyunk?
– Azt nem tudom. De a nagymamám ezt gondolja rólam és biztos vagyok benne, hogy a te nagymamád is ezt gondolja te rólad. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy megérdemelten gondolják ezt rólunk.

Mire ebéd után a két fiú elindult vissza az osztályterembe, valami titkos bajtársiasság kötötte össze őket. Ők voltak a nagyfiúk, akik ki akarták érdemelni azt a megelőlegetett büszkeséget, amit a nagymamájuktól kaptak.


Borító: Elijah M. Henderson // Unsplash

Sárga rendőrségi kordon közelről, rajta a felirat: CRIME SCENE DO NOT CROSS

A cetli.

A felderítésünk meg fog bénulni.5 Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem az üzenetre, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

Nem ismertem a férfit, és át akartam irányítani a recepcióra, hogy vegyék fel az adatait, kérdezzék ki, mit tud és vegyék fel a jegyzőkönyvet, de amikor ránéztem, a torkomon akadt a szó. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, ennek az embernek tényleg rám van szüksége. Csak egy kósza megérzés volt – ránézésre egy teljesen átlagos férfinak tűnt –, mégis olyan erős, hogy nem tudtam elnyomni. A cetlit a zsebembe gyűrtem, és betessékeltem a férfit az irodámba, majd hellyel kínáltam. Becsuktam mögötte az ajtót, és amíg a helyemre sétáltam – az asztalom pont az ajtóval szemben van, hogy mindig lássam, ki jön be, így volt pár másodperem, míg megkerültem a vendégemet és a székemhez értem – megpróbáltam kitalálni, kivel is van dolgom.

A harmincas évei vége felé járhatott. Egy barna, hajszálcsíkosöltönyt viselt, fehér inget, sötét cipőt és nyakkendőt. Az öltözéke alapján a középosztályhoz tartozott, irodai munkája lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy otthon nem várja senki. Leültem vele szemben, és várakozón néztem rá.

– Nos?
– A nevem Martin Dirk. A munkám során nagyon sokat utazom, és rengeteg féle emberrel megismerkedem. Tudja, egy idő után egyre könnyebé válik pillanatok alatt felismerni egy személy valódi jellemvonásait. És volt egy nő… Tudom, most mit gondol, de ennek semmi köze a féltékenységhez, vagy a visszautasítás felett érzett bosszúvágynak. Szóval volt ez a nő. Vagyis van… – és ezzel belekezdett egy történetbe, ami sehogyan sem akart összeállni. Már azon voltam, hogy félbeszakítsam, amikor kimondta a nevet. – Szerintem Natasha Rocking volt az. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő.

Natasha hetekkel korábban tűnt el. A rendőrség sehogyan sem akadt a nyomára, mintha a föld nyelte volna el. Egyedüli támpontunk az volt, hogy időnként innen-onnan előkertültek az ékszerei. Zálogházakból, hontalanok holmijai közül, szeméttelepekről… egy karkötőjét a csatornából halászták elő, éppen aznap reggel.

– Miért olyan biztos ebben? – kérdeztem.
– Láttam a plakátokon, hogy néz ki. Felhívást tettek közzé a tévében, újságban…
– Nem. Úgy értem, az alapján, amit mondott, csak egy pillnatra látta a nőt, aki önnek oldalt forulva, a félhomályban ült. Ennyi idő alatt hogy tudta ennyire magabiztosan megfigyelni?
– Nézze. Tudom, hogy furcsának találja a történetet. Rá van írva az arcára.

Ezen a ponton magasra húztam a szemöldökömet. Most tényleg volt valami az arcomra írva.

– Rendben. Nem látszik. Tudom, maguk arra vannak kiképezve, hogy ne látszódjon semmi a vonásaikon. De ugyanmár! Még nekem is furcsán hangzik az egész, pedig átéltem. De kérem, higyje el! Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Meg kell figyelnie a nő házát! Dertíse fel az ügyet! És ha nincs igazam… Nos, nem tudom, mit ajánlhatnék fel. De kérem, higyjen nekem! Meg kell figyelnie a házat!
– Mr. Dirk. Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradt, de egy ilyen történet alapján sajnos nem küldhetek ki egy megfigyelő egységet a hölgy házához.

Ezt kellett volna mondanom. Ám vannak olyan esetek, amikor a belső hang annyira erős, hogy nem tud nem figyelni rá az ember. És ez a hang most azt mondta nekem, hogy ez az ember értékes információkat hozott, sőt, hogy nem szabad elengednem ezt az embert, mert még fontos lehet a közreműködése ebben az ügyben. Tudtam, hogy a főnököm ez alapján nem fog mozgósítani egyetlen megfigyelő csapatot sem, ezért, miközben válaszoltam, már azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

– Őszinte leszek, Mr. Dirk. Nem állítom, hogy a hallottak alapján teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban jó nyomon vagyunk. De valami azt súgja, hogy oda kell figyeljek magára. Ám embert nem tudok szerezni magam mellé. – Ami ez után elhagyta a számat, engem is meglepett, és a mai napig nem tudok magyarázatot adni rá: – Volna kedve a segítségemre lenni ennek a szálnak a felgöngyölítésében?

Nem volt visszaút. Szinte láttam, ahogy a szavak kibuggyantak a számon, végigfolytak az asztalon és megálltak a vendégem előtt. Hosszú-hosszú pillanatokig ott lebegtek a szeme előtt a szavak, én pedig már nem tudtam mit tenni. Ha lenne egy időgépem, visszaszívhatnám őket. Ha a szavak kötélen táncolnának, kiránthatnám a talpuk alól a kötelet. Ha egy hajón repíteném felé őket, most kidobhatnám a vasmacskát, hogy ne érjenek soha célba. De semmi ilyesmit nem tudtam tenni.

– Megtisztel – válaszolta Dirk mosolyogva.

Az eset nem mindennapisága ellenére valahogy nagyon könnyen ment minden. A főnökömnek elmagyaráztam, hogy szükségem van egy külső tanácsadóra, és hogy ez neki nem kerül szinte semmibe, Dirkkel pedig azonnal elkezdtük a közös munkát. Először is összeírtuk, mire lesz szükségünk. Ő mindent lejegyzetelt, amiről beszéltünk, majd amikor ezzel végeztünk, átnyújtotta a papírt, hogy az alapján beszerezzem a szükséges eszközöket. Elhűlten bámultam a papíron az betűket; ugyanaz a kéz vetette őket a papírra, amivel a reggeli üzenetet írták. Lassan felnéztem Dirkre, majd vissza a papírra. Elővettem a cetlit, amit reggel kaptam, és egymás mellé téve összehasonlítottam őket. Dirk mellém hajolt, hogy megnézze, mit vizsgálok, majd nyugodt hangon így szólt.

– Azt hiszem, egy új tervre lesz szükségünk. – Zavartan felénéztem rá, erre folytatta. – Ja, én amúgy tudok az időben utazni, de a kimondott szavakat még így sem lehet visszaszívni.


Megjegyzés:
A történet a 7×7 kihívás sorozat zárásaként született meg. Az első bekezdés a kihívás hatodik napján látott napvilágot.
Borítókép: kat wilcox / Pexels

5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet

London belvárosának metrótérképe, legóból kirakva. A fotó a londoni Lego Storeban készült, 2018.04.30-án.

A Monument kísértete.*

Ha valaki járt már Londonban, biztosan metróra is szállt, legalább egyszer. Mert a londoni metró olyan; azt ki kell próbálni. A legtöbben aztán egészen hamar hozzászoknak a nagyszámú metróvonalhoz, a kettőnél több végállomással közlekedő járatokhoz, a bizonyos megállókat kihagyó szerelvényekhez, és a labirintus szerű metrómegállókban és átszálló helyeken egészen könnyen kiismerik magukat. Vannak azonban néhányan, akik nem ilyen szerencsések, és mindjárt az elő útjukon úgy eltévednek, hogy örök életükre az adott állomás folyosóin bolyonganak, vagy éppen az egyik állomásról a másikra utazva keresik a kiutat.

Legendák keringenek egy különösen balsorsú lélekről, Caroline Pascalról, aki egy hosszú, városnéző séta után a The Monument állomáson tévedt le az aluljáróba, majd soha többé nem jött fel onnan. Fáradt is volt, késő is volt, először járt Londonban, ráadásul egyedül – az állomásnak szinte semmit nem kellett tennie, csak várnia a be-, majd eltévedő áldozatát. Caroline néhány londoni barátjával megbeszélte ugyan, hogy este beülnek egy hamburgerre a Byronba a Laicester Square-en, de soha nem ért oda a találkozóra – a legenda legalábbis így tartja.

Mivel a barátai hiába vártak rá, elkezdtek aggódni érte, és mikor még másnap sem került elő, a rendőrséghez fordultak. A Yard nyomozni kezdett az eltűnt nő ügyében, de szinte semmire nem jutottak. Senki nem látta, vagy hallott róla, a holtteste sem került elő, ahogyan semmilyen hátrahagyott holmija, leszámítva a bérelt szobájában maradó bőröndjét, benne a ruháival. A nyomozók egyetlen nyomon tudtak elindulni: elkezdték lekövetni a kártyahasználatát. Képzeletben végig járták az egész utat, amit az eltűnése napján megtett. Semmi különösre nem bukkantak, az ismert turista látványosságokat járta végig. Reggel a Green Parkban vett egy kávét nem sokkal tíz után – feltehetően az őrségváltást akarta megnézni. Ezután vett egy belépőt a Westminster Abbeybe, majd a túl parton a London Eyera. A Shakerspeare’s Globe melletti The Anchorban ebédelt, vett egy újabb kávét a Borough Market melletti Pretben, ezt követően valószínűleg átsétált a London hídon és a The Monumentnél metróra akart szállni. Az egyenlege szerint akkor használta utoljára a kártyáját, amikor átment a metró beengedő kapuján, majd megszűnt minden mozgás a kártyáján. A rendőrség átkutatta az állomást, de semmit nem találtak. Nem zárható ki – mondták – hogy innen még továbbment, ezért további állomásokat is átvizsgáltak, de semmi.

A hivatalos jelentés szerint az ügy lezáratlan maradt ugyan, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy valahol úgy hagyta el a metró területét, hogy nem kezelte le a kártyáját, majd új életet kezdett. Talán így is van. De azt ritkán teszik hozzá, hogy az aznap esti biztonsági felvételekről furcsamód hiányzik a délután hat és este kilenc között eltelt idő. Azok, akik sokat járnak a Monument és Bank megállókat összekötő alagutakban, még ma is gyakran hallani vélnek egy elhaló, kétségbeesett női hangot: merre, vajon merre?

Persze ez is csak egy városi legenda, aminek az eredetiségét sosem fogjuk tudni ellenőrizni, de egy biztos: amikor a hétvégén ezeken a folyosókon sétáltunk kettesben a húgommal, hallottam, hogy valaki a fülembe suttogott, ám amikor hátranéztem, csak az üres folyosó bámult vissza rám.


*A Monument kísértetének ötlete a legutóbbi londoni látogatásom alkalmával született meg, amikor metróra akartunk szállni; a történet mindössze a képzelet szüleménye… vagy mégsem?

 

Borítókép: csacsiga © 2018 @ Lego Store, Lonodon

Közeli egy nyitott, régi könyvről. A lapok már megsárgultak, a fotó oldalról mutatja a könyvet, így a szöveg nem olvasható. A nyitott lapokon náhány világos rózsaszirom.

Üzenet.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash