Asztalon egy kockás füzet, rajta színes filccel (angolul) az Újévi fogadalmak címsor alatt egyetlen fogadalom: Nem megfogdani semmit újév alkalmából.

Az újévi fogadalom.

Prompt: Újév.
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 5 perc.


Az a fajta lány volt, aki hitt a nagy dolgokban. Hitt a csodákban, hitt az igaz szerelemben, a kívánságok erejében; hitt mindenben, amitől az életnek nevezett átmeneti váróterem egy kalandos vidámparkká változik, ahol minden percet élvezet eltölteni. Hitt bennük, épp csak vele sosem történtek meg ezek a dolgok.

Nem volt naiv. Tudta, hogy a csodákért keményen meg kell dolgozni, és sosem várta, hogy a sült galamb a szájába repüljön, ám mégis, évek kemény munkája árán sem tudott előrrébbjutni az életben. Valami mindig visszatartotta – legalábbis eleinte erre fogta. Később már erre sem, egyszerűen csak beletörődött, hogy ő csak egy átlagos lány, átlagos élettel és a tündérmesék – bár sosem szűnt meg hinni bennük – nem róla szólnak. Néha azért még most is próbálkozott, de inkább csak a látszat kedvéért, semmint szívből, hitből és elhivatottságból.

Többször nekidurálta magát az évek folyamán (Na most már aztán tényleg elég ebből!), de támogató szavak, bíztató beszélgetések és valódi támasz nélkül lassan minden projektjébe bele bukott. Pontosabban egyetlen projektjébe bukott bele többször, hiszen a nagy cél, a bakancslista éle nem változott.

Ahogyan az évek múltak, a csodák pedig továbbra is csak várattak magukra, a lelke lassan összezsugorodott, és annyit hallgatta már a családjától, hogy nekik csak ennyi jutott, és hogy a dolgokon nem lehet változtatni, hogy lassan-lassan beletörődött, és a próbálkozásai egyre felszínesebbek lettek. Egy dologtól azonban nem tudta senki eltántorítani: amikor végre egyedül maradt és csak magára figyelt, mindig ráébredt, hogy még mindig hisz a csodákban. Hitte, hogy negyvenen túl is kezdhet új életet, hogy rátalálhat a valódi hivatására és találkozhat még az igazival. Ilyenkor, de csakis ilyenkor szentül meg volt győződve róla, hogy a tündérmesék igenis léteznek.

Történt egyik évben, hogy a közös családi karácsony után hazaérvén bevackolta magát az otthonába, és hogy elgyötört lelkét összekaparja, sorra nézte a karácsonyi filmeket, olvasta a karácsony csodáiról szóló könyveket és újra szerelembe esett, igen, régi kedveseivel, a tündérmesékkel.

A csodáknak márpedig létezniük kell! – döntötte el ismét magában.

Abban az évben úgy alakult, hogy egyedül maradt szilveszter éjszakájára. A baráti társasága szétszéledt, a családból elég volt a karácsonyi adag, ráadásul az az év amúgy is nagyon kifacsarta, így nem bánta a dolgot. Hatalmas tervei voltak: vacsora után kibont egy üveg bort, felcsapja a kedvenc regényét és le sem teszi a könyvet, amíg ki nem olvasta mind a 414 oldalt. Végtére is nem lehet olyan rossz, ha az embert Pemberlyben éri az újév hajnala. A vacsoráig el is jutott, sőt, a regénybe is belekezdett, ám Darcy levele után letette a könyvet és gondolatai megint visszatértek ahhoz az ideális világhoz, amelyben a tündérmesék csak egyszerű, mindennapi történetek.

Az nem lehet, hogy az élet tényleg csak ennyi legyen! Felkelek, dolgozni megyek, hazajövök, lefekszem. Néha megiszok egy pohár bort a barátaimmal, de a vége ugyanaz; ott vagyok, ahol a part szakad. – Nem voltak ezek új gondolatok a számára, de valahányszor annyira komolyan gondolta őket, hogy hangosan ki is mondja, valaki ott állt mellette, hogy visszarántsa a földre: márpedig ez az élet rendje, mindenki ezt csinálja. Dolgozni jár, hogy legyen miből kifizetnie a számlákat. Ez a normális. Más élet csak azoknak jut, akik máshová születnek.

Gazdagnak – értette ez alatt az anyja. Ő pedig ezen a ponton mindig feladta. Nem a pénzről és a gazdagságról beszélek, gondolta magában, de érezte, kimondani már teljesen felesleges.

Ám most nem volt mellette senki, hogy kipukkassza a láthatatlan légballont, ami a magasba emeli és levegye a fejéről a szivárványszínű napszemüveget. Tudta, a csontvelejéig hatolóan érezte: lehet ez másképp.

Hirtelen felpattant, papírt vett elő, borítékot és egy töltőtollat – közben gondosan újratöltötte a poharát –, és leírta az újévi fogadalmát. Egyetlen fogadalmat; nem is fogadalom volt az, inkább egy parancs önmagának. A papírdarabot a borítékba tette, a borítékot lezárta, és talán a bor, talán az imént olvasott regény milliője miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert ezis ő volt, pecsétviaszt csöpögtetett a hátoldalára. Pecsétgyűrű helyett a kedvenc nyaklánca medálját használta. A boríték elején utasította magát, hogy kerek egy év múlva bontsa fel és olvassa vissza, amit most leírt, ennek tükrében értékelje majd az akkorra már mögötte álló évet. A borítékot az íróasztala fölött helyezte el úgy, hogy mindig rálásson és emlékeztesse az éves céljára.

Teltek a hetek, múltak a hónapok. Valahányszor elbizonytalanodott, a borítékra pillantva gyűjtött erőt a következő döntéséhez. Így jutott el rengeteg előadásra, két tanfolyamra, Izlandra (pedig nem is tervezte), önkénteskedett két hetet Zamárdiban és négyet Indiában, kezdett bele a munkája mellett az új hivatásába – egyelőre hobbiszerűen – és így talált rá arra a társra, aki többé nem akarta lerángatni a földre, hanem vele együtt lebegett a fellegekben, őrült álmokat kergetve és gyakran meg is találva őket.

Az egy év letelvén a következő szilveszter sokkal vidámabban érte. Még mindig hitt a csodákban, még mindig ébren álmodott és tudta, hogy a tündérmesék mind valóra válnak, de visszaemlékezvén az évre megértett valamit.

Hiszen mit csinált ebben az évben? Tanult. De korábban is volt már tanfolyamokon, ha érdekelte valami. Utazott. De korábban is járt már sok-sok országban. Kirándult, színházba járt, írt, olvasott – csupa olyan dolgot csinált ebben az esztendőben is, mint korábban. Miben volt hát más ez az év? Csupán egyetlen egy dologban: a túlgondolás helyett egyszerűen igent mondott minden lehetőségre, és ahelyett hogy azt latolgatta volna, mit veszíthet egy-egy döntéssel, arra koncentrált, hogy mit nyerhet vele.  És kiderült, hogy a tündérmesét nem valóra váltania, csak meglátnia kellett a mindennapjaiban.

Csodálatos dolog az emberi elme; bármennyire is meggyötörte már az élet, igenis benne van mindenkiben még néhány új kaland, még pár új ismeretség, még egy hobbi – és legfőképp minden életben ott van még egy tündérmese lehetősége, a kérdés csak az, hogy segít-e neki előbújni, vagy hagyja magában kókadozni és örökre elsorvadni. 

Kibontotta a borítékot és mosolyogva nézett a saját magának írt üzenetre: Váltsd valóra!


Borítókép: Ismeretlen // Pexels

Esős ablaktábla, mögötte zöld. Esik.

Az eső.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Odaát esik? Ideát is esik.
Tervezett idő: Hát már csak kipréselem magamból.
Tényleges idő: Kipréseltem magamból.
Olvasási idő: 10 perc.

Esik. Már hetek óta.

Emlékszem, amikor az első cseppek lehullottak, senki nem hit a szemének. Mind azt gondoltuk, ez valami káprázat, netalán a megszállóink űznek velünk nagyon rossz ízű tréfát. Ki voltunk éhezve az esőre. Nem csak mi. Az egész bolygónak szüksége volt már rá. A nagy folyóink először patakokká szelídültek, majd szép lassan kiszáradtak; az óceánjaink egyre csak apadtak. Addigra már, ha egy ember át akart kelni a másik kontinensre, csak egy közepes méretű csónakra és egy evezőlapátra volt szüksége, egy nap alatt így is átért. Eleinte az apadó vízben megfeneklett nagy óceánjárók nehezítették az átjutást, de egy csoport a világ másik feléről megszervezte, hogy egy helyre hordjuk a legnagyobb hajóinkat. Roncstemető. Így hívják most azt a területet.

Talán most majd újra jók lesznek valamire. Talán az évekig tartó szárazág után most évekig tartó esőzés következik.

Amikor a csapadék megérkezett, az utcák egyszeriben megteltek. A legkisebbek azt sem tudták, mi ez, csak állatak csodálkozva. Még soha nem találkoztak vele, vagy olyan fiatalok voltak még, amikor utoljára esett, hogy nem emlékezhettek rá. Az idősebbek közül sokan sírva fakadtak, mások hangos kurjongatások közepette hosszú percekig, talán órákig is tartó örömtáncot lejtettek. Megint mások pedig csak álltak, arcukat az ég felé tartva, lehunyt szemmel, nyitott szájjal, mint akik a váratlan ajándék egyetlen cseppjét sem szeretnék kárbaveszejteni.

Aztán lassan elkezdtük megérteni, mi történik. Esik az eső. Évekkel ezelőtt esett utoljára. A vízkészleteink elfogytak. Napi kvóta van, ami éppen csak arra elég, hogy ne halljunk szomjan. A fiatalok, akik ebben születtek vagy könnyen adaptálódtak, még egész jól bírták, de én abba a korosztályba tartozom, amelyik még emlékszik az invázió előtti időkre. Én még emlékszem, milyen érzés meginni egy pohár vizet csak úgy, vízben kimosni a ruháidat, és megmártózni egy kád vízben. Persze, ha az ember rákényszerül, tudja, hogy nem koszos még az a ruha, vagy hogy a homokkal is remekül le lehet dörzsölni a koszt a bőrünkről.

Nem is emlékszem, már hogyan kezdődött. Nem esett, de ilyen máskor is előfordult már. Csakhogy a múló napokból hetek lettek, azokból hónapok, majd évek. És továbbra sem esett. Egy idő után már nem tartottuk számon a rekordalacsony vízállásokat, mert nem számított. Azon kellett dolgoznunk, hogy bármiből, aminek a legcsekélyebb víztartalma van, kinyerjük, amit lehet. Port köptünk és port köhögtünk, enni csak sült ételeket tudtunk, bár mivel az élővilágra is hatással volt a víz hiánya, azt is egyre jobban be kellett osztanunk. Az időseink legyengültek, a gyerekeink betegesek lettek, és a középkorosztály is egyre rosszabbul bírta.

Aztán egy napon esni kezdett. Nem tudjuk, mi történhetett. A megszállóink néma csendbe burkolóznak, csak a hatalmas őrhajóik lebegnek az égen. A bolygóról se ki, se be, és fogalmunk sincs, miért. De a szárazság is velük kezdődött, így biztosan az esőhöz is közük van.

De legalább esik. Most már hetek óta.


Borító: Suhyeon Choii // Unsplash

Két tínézserkorú fió, nekünk háttal, egymás mellett, az erdőt figyelve.

Hétköznapi hősök.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj le (fess le szavakkal) egy hétköznapi embert, aki éppen egy nem hétköznapi tettet hajt végre.
Tervezett idő:
Amíg el nem kezdek fázni az erkélyen. (20-30 perc.)
Tényleges idő: Amikor elkezdtem fázni, bejöttem. Azóta már a nap is lement. (90 perc. Belejöttem, na.)
Olvasási idő: 10 perc.

Bátor Dávid aznap nagyon vidáman kelt fel. Ő maga ugyan nem tudta, de az ablaka felett fészkelő fecskepárnak kikeltek a tojásai, és hangos-hangzavaros madárcsicsergéssel ültek örömünnepet az újdonsült madárszülők. Bátor Dávid az ő csipogásukra kelt fel, és ez volt az, ami befészkelve magát a tudatalattijába és reggeli jókedvének forrása volt. Szerette a madarak hangját, ahogyan szerette a természet minden zaját. Szívesen elhallgatta a suttogó szelet, a kopogó esőt, a ropogó havat. Kíváncsian figyelt, amikor nap végén a madártanács rikácsolva próbálta megvitatni, hogyan űzzék el a területükre betolakodó héjját, nyaranta pedig mindig kuruttyoló békák estimeséjére aludt el. A zömmögő méhek kedvéért meggyőzte édesanyját, hogy ültessenek még két bokor rózsát az udvar végébe, a károgó varjakon pedig csak nevetett, ha meghallotta őket; nekik mindig volt valami panaszkodni valójuk. A természet vénasszonyai, ezt mondta rájuk mindig az apja.

Bátor Dávid elhallgatta még egy kicsit az ablakában csicsergő fecskecsaládot, majd erőt vett magán, és kibújt a meleg takaró alól. A szoba hűvöse, és a mosakodáskor az arcába fröcsöklő hidegvíz végképp kizavart minden álmosságot a szeméből, és mire felöltözve a konyhába ért, már az az energikus, mindig vidám, optimista kisfiú volt, akinek mindenki ismerte.

Édesanyja, mint mindig, terített reggeliző asztallal várta; két szelet pirítós, vaj, sonka, sajt és egy kis vizezett narancslé volt az asztalon. Bátor Dávid megreggelizett és közben beszámolt az anyukájának a reggeli jókedvéről. Az édesanyjának – ezt már régen megfigyelte – mindig mosolyt csalt fáradt arcára, ha mesélt neki.

Reggeli után még maradt egy kis ideje indulás előtt, amit kihasznált arra, hogy beköszönjön beteg, ágybanfekvő nagymamájához. Mesélt neki is a reggeli madárcsicsergésről, a narancslé ízéről és biztosította őt róla, hogy felkészült az aznapi geometria dolgozatra. Egy kicsit azért füllentett, mert volt néhány rész a tankönyvben, amit nem teljesen értett, és amit a tanárnéni sem mondott el az órán, de tudta, hogy a nagymamája milyen büszke rá mindig, amikor rendesen készül az iskolai dolgozatokra, feleletekre és felmérőkre. Emellett titokban egy kicsit reménykedett benne, hogy ezek a zavarbaejtő anyagrészek kimaradnak a mai dolgozatból. Elköszönésképp adott egy nagy, cuppanós puszit a nagymamája arcára, majd édesanyjától is (aki időközben leszedte a reggelire megterített asztalt és elpakolt a konyhában) elbúcsúzott, és útnak indult. Elvégre már nyolcéves nagyfiú volt, aki egyedül is eltalál az iskolába.

Az igazság az, hogy nagyon szerette, amikor az anyukája kísérte el, vagy várt rá a napközi után és együtt mehettek haza, de amióta a nagymamája ilyen beteg, inkább meggyőzi minden reggel, hogy egyedül is boldogul. Legbelül egy kicsit félt attól a naptól, amikor az anyukája már meg sem kérdezi, hogy biztosan ne menjen-e vele, de ez csak amolyan legbelső félelem volt, amiről szinte nem is tudott, csak néha érezte azt, hogy valami ismeretlen dolog, ami még nem történt meg, nyomja a lelkét.

***

A dolgozat jól sikerült. Szerencsére csak egy kérdés volt, amit nem értett, minden másra válaszolt. Úgy érezte, egy négyest biztosan kapni fog rá. Alig várta már, hogy a nagymamájának elbüszkélkedhessen vele. Nem, mintha a nagymama nem örült volna neki, bármilyen jegyet visz is haza. Az ötösök és a négyesek nagyon büszkévé tették, ha pedig hármast kapott, akkor a nagymamája mindig azt mondta, atomtudomány, amit a szegény kisiskolásoknak manapság oktatnak, és ne szonyolodjon el, ha nem mindent ért. Bátor Dávid nem nagyon tudta, hogy mi az az atomtudomány, de abban biztos volt, hogy valami nagyon nehéz dolog, és az embernek tudósnak kell lennie ahhoz, hogy megértse. Nagyon sokszor el is határozta már, hogy tudós lesz, és a nagymamája akkor kicsattan majd a büszkeségtől.

Amint megint ezen az elképzelt jövőn merengett, észrevette, hogy az egyik osztálytársa egyedül ül az asztalnál az ebédlőben. Nem voltak jóbarátok, de úgy érzte, nem helyes, ha valaki egyedül ebédel – pláne, ha az a valaki egyébként mindig a többiekkel együtt ül le enni, és pláne, ha az a valaki még szomorúnak is tűnik mellette. Leült vele szemben az egyébként üres asztalhoz.

A két fiú csendben evett, bár társa többször lopva Bátor Dávidra pillantott. Bátor Dávid ilyenkor mindig bátorítóan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Nem akart tolakodó lenni.

– Miért ültél mellém? Nem is vagyunk barátok – kérdezte, már majdnem az ebéd végénél járva az osztálytársa.
– Mert szomorúnak tűntél – válaszolta Bátor Dávid csendesen.
– Nem vagyok szomorú.

Bátor Dávid erre nem felelt. Hosszan a másik fiú szemébe nézett, majd némán evett tovább.

– A nagyfiúk nem lehetnek szomorúak – szólalt megújra a fiú, és szavaival ellentétben végtelen szomorúság és bizonytalanság bújkált a hangjában.
– Szerintem meg lehetnek. Én sokszor szoktam szomorú lenni. Legalább mindennap egyszer.

Ez persze csak nagyjából volt igaz. Bátor Dávid szomorú volt attól, ha egy csiga nem jutott át a túloldalra, mert egy biciklis idő előtt elgázolta, ha a szép zöld faleveleket vandál módon megszaggatták és letépték, vagy ha egy gazdi ok nélkül kiabált a kutyájával, mert nem értette meg, amit a kutya mondani akart neki. Ám azt is tudta, hogy a fiú nem ilyenfajta szomorúságra gondol (talán nem is ismeri ezt a fajta szomorúságot); viszont bízott benne, hogy szavai egy kicsit megnyugtatják.

Újabb csend következett, amit végül az osztálytársa tört meg.

– Apukám azt mondta, hogy a mamám beteg és mostantól nálunk fog lakni. És, hogy emiatt majd nagyon türelmesnek kell lennem, mert a szüleimnek róla is gondoskodniuk kell ezentúl, és lehet, hogy nem lesz már annyi idejük rám, mint eddig.
– És emiatt vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú. Mérges vagyok.
– A szüleidre?
– A mamámra. Miért kellett megbetegednie?
– Szerintem a nagymamák nem akarnak megbetegedni. Egyszerűen csak megtörténik velük, mert öregek. Ahogyan te sem akartál influenzás lenni tavasszal, de mégis az voltál.
– De a mamámnak nem szabadna betegnek lennie! Tudod, a szüleimnek eddig sem volt nagyon sok ideje rám. De amikor nagyon elfoglaltak voltak, mindig átvittek a mamához. De ha most a mama beteg, akkor hová fognak vinni?
– Szereted a nagymamádat?
– A legjobb mama a világon! Azt hiszem, igazából nem is rá vagyok dühös. Csak félek, hogy mi lesz vele.
– Figyelj. Talán te nem tudod, de az én nagymamám is beteg. És ő is velünk lakik. Régen mindig elkísért anya az iskolába, de már nem tud, mert nagyon fáradt, mert nem csak rám, de a nagymamámra is vigyáznia kell.
– És te is mérges vagy miatta?
– Nem. Én eleinte egy kicsit szomorú voltam, mert régebben nagyon sokat sétáltunk a nagymamával délutánonként, és most már nem tudunk. Én is mindig vele voltam, amikor nem volt, aki vigyázzon rám.
– És most már nem vagy szomorú?
– Te még nem érted a lényeget. Amióta a nagymama velünk lakik, sokkal, de sokkal többet lehetek vele. Amikor látom, hogy anya már nagyon fáradt, vagy tudom, hogy dolgoznia kell, vagy mosni, vagy valami, és én nem segíthetek, akkor bemegyek a nagymamám szobájába és neki mesélek, amíg anyának más dolga van, vagy tud egy kicsit pihenni. És így egy olyan, mintha én is segítenék otthon, és a nagymama sincs egyedül. Szegény nagyon beteg, és nehezen tud már felkelni az ágyból. Azt mondja, hogy majd jobban lesz, ha illatoznak a virágok, zömmügnek a bogarak és kuruttyolnak a békák, de…
– Sajnálom.
– Ilyen az élet rendje. Amikor majd mi leszünk öregek és betegek, akkor majd nekünk is lesz egy unokánk, aki az ágyunk mellett ül és mesél nekünk, mi pedig mosolyogva hallgatjuk és nagyon büszkék leszünk rá, hogy ilyen jó gyerekek a mi kisunokáink.
– Szerinted mi jó gyerekek vagyunk?
– Azt nem tudom. De a nagymamám ezt gondolja rólam és biztos vagyok benne, hogy a te nagymamád is ezt gondolja te rólad. Nekünk pedig úgy kell viselkednünk, hogy megérdemelten gondolják ezt rólunk.

Mire ebéd után a két fiú elindult vissza az osztályterembe, valami titkos bajtársiasság kötötte össze őket. Ők voltak a nagyfiúk, akik ki akarták érdemelni azt a megelőlegetett büszkeséget, amit a nagymamájuktól kaptak.


Borító: Elijah M. Henderson // Unsplash

Éjszakai kép: egy fiatal nő a takarójába burkolózva alszik az ágyán.

Kop-kop.

Prompt: A karatered kopogásra riad fel hajnalban.
Tervezett idő:
25 perc.
Tényleges idő: 35 perc.
Olvasási idő: 5 perc.

Az első pillanatban nem tudta, mire riadt fel. Rápillantott az ágya mellett heverő órára, ami csak kis késéssel vette észre a rászegeződő tekintetet, így beletelt néhány pillanatba, mire leolvashatta róla az időt. Még, hogy önműködő, gondolta magában bosszankodva, meg fogom mondani annak a sunyi kiskereskedőnek, hogy négy évtizedet is alig bírt ki ez a vacak.

A kijelző 1:38-at mutatott. Lassan kezdtek feléledni a gondolatai és rájött, hogy valami nincs rendben. Sohasem szokott felébredni az éjszaka közepén, most pedig nem egyszerűen felébred; felriadt. Hirtelen felült az ágyban. Körülnézett, de a szoba üresnek tűnt – leaglábbis az óra kijelzőjének halvány fényében.

– Fény. Két kandela – suttogta bele a semmibe. A szobában azonnal halvány fény kezdett derengeni. Nem sok, de a sötétséghez szokott szeme így is mindent ki tudott venni. A karosszéket a sarokban, az egymásra pakolt üveglapokat a fal melletti komódon, a lefekvés előtt a földre dobott ruháit… mindent. Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy rajta kívül bármi is mozdult volna, vagy a lélegzetvételén kívül bármit is hallott volna. Majd hirtelen:

Bang. Bang. Bang. Bang.

Négy koppanás: mintha egy üres alumíniumhordót vasrúddal csapkodnának. Nem lehet, gondolta. Hiszen annak már több évtizede.

Amikor legutóbb hallotta ezt a hangot, az öccse odaveszett. Egy üresen álló gyár omladozó épületei között bújkáltak. Akkor már hónapok óta nem volt hová menniük; szűk féléve a szüleikre holtan találtak rá a családi ház konyhájában. Mindkettőjük ruhája csupa vér volt. Felicia akkor hallotta először a hangot. Négy fémes hangú, visszhangzó koppantás. Aztán az omladozó épületfalak árnyékában megint. Bang. Bang. Bang. Bang. Megpróbálták olyan kicsire összehúzni magukat, amennyire csak lehet, de a kopogás közeledett. Az öccse nem értette, mi történik; látta a szemében a rettegést, ahogy magával vonszolta, amikor szaladni kezdett. Utána már nem emlékszik semmire, csak arra, hogy ott ült, karjában azzal, akit a világon a legjobban szeretett. A felsője csupa vér volt, ő pedig keservesen sírt.

A sokk, azt mondták. Intézetbe került és hosszú, hosszú évekig járt pszichológusról pszichológusra, mire túl tudta magát tenni rajta. De sikerült elfelejtenie, és végre átlagos élete lehetett, olyan amiben semmi izgalmas nem történik. Az emberek elfelejtették értékelni az átlagos napokat, de őt az tartotta egyben, hogy teljesen átlagos lehetett.

Bang. Bang. Bang. Bang. Újra a kopogás. Nem is kopogás, inkább valami halk dörömbölés. A szekrény felől jött. Összerezzent, szinte rettegett. Nem mozdult, a szemeit szorosan behunyta és várta, hogy elmúljon a rémálom.

Bang. Bang. Bang. Bang. A kopogás újra és újra megismétlődött, mintha várna valamire. Válaszra? Feliciát végül különös bátorság fogta el. Kinyitotta a szemét és elindult a szekrény felé. Megállt előtte, nagy levegőt vett és a következő hangnál feltépte a szekrényajtót. Ruhák. Aztán a szeme sarkából látta, hogy valami megozdul. Oldalra kapta a fejét. Egy tükörből saját maga bámult vissza rá. Önmaga pontos mása – kivéve, hogy tükörénje egy vastag vascsövet tartott a kezében, szemei kivörösödtek és amikor ránézett, ijesztő, vicsorszerű mosolyra húzta a száját. Ijedtében el akart szaladni, de ahogyan balkezére esett a pillantása, elállt a lélegzete. A kezében tartott vascső pedig tompán puffant a puha szőnyegen, amikor elejtette.


Borító: Ivan Obolensky // Pexels

Színes lufikból BIRTHDAY felirat, világos httér előtt. A betűket kezek tartják.

A születésnap.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Születésnap.
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 15 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

A tortán több gyertya volt a kelleténél. Figyeltem, ahogyan a lángok lassan, táncolva egyre lejjebb haladnak, megolvasztva a vékony gyertyaviaszt. Sokkal több gyertya a kelleténél.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt sem hittem volna, hogy ennyi idősen még élni fogok. Volt kiválasztott szakmám, egy elképzelt lakásom, felfelé ívelő karrierem, két örökbefogadott kis lurkóm… Biztosra vettem, hogy az élet minden területén úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretném, hiszen mindig is keményen dolgoztam érte, hogy így legyen. Elképzelt jövőmben a húszas éveim végére mindent elértem, amit csak lehetett (legalábbis amit egy hatéves szerint lehetett), és onnan nem volt tovább. Hogy valaha elmúlok harminc? Hogy sosem nevelhetek gyerekeket? Elképzelhetetlennek tűnt.

Ahogyan elképzelhetetlennek tűnt az is, hogy az egyetemi diploma után, ahelyett, hogy a szakmámban elhelyezkednék, egy olyan programba jelentkezzek önkéntesnek, amelyben, ha sikerrel járunk, soha nem láthatom többé a szülőhazámat. Igaz, ha nem járunk sikerrel, akkor semmit sem láthatok többé.

Persze sikerrel jártunk. Az első emberkolónia, mindössze ötven ember, akik elhagyták a Tejútrendszert, el a Lokális Galaxis Csoportot és az űrben sodródva figyelték azon bolygókat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy kiérdemeljék a Föld II nevet.

Az első lehetőséget a vártnál sokkal hamarabb megtaláltuk; a kilövésünk után alig tíz évvel újra szilárd talajt taposhatott a lábunk és fák termelte oxigéndús levegőt lélegezhetett be a tüdőnk. A Föld II valóban a Föld II lett, sokkal jobban, mint azt valaha elképzeltük. Fiatalabb bolygó, a napja is hidegebb még, ami azt eredményezte (ennek magyarázatát magam sem egészen értettem), hogy érkezésünk idején a földihez hasonló növényzettel rendelkezett ugyan a bolygó, de más élet nem volt rajta. Mi pedig elkezdtük a kolonizációt. Lakóhelyet építettünk magunknak, megismertük a helyi viszonyokat, és néhány év alatt belaktunk egy aprócska területet a bolygón. Üzentünk a Földnek, és most várjuk a válaszukat.

Közben múlnak az évek, és a születésnapi tortámon egyre több a gyertya. A kelleténél mindig több.


Borító: rawpixel // Unsplash

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Az utolsó tehén.

Prompt: Figyeld meg a képet és írd le, mi történt!*
Tervezett hossz: 350 szó.
Tényleges hossz: 350 szó.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.A bolygó óriás holdja már lemenőben volt, amikor a férfi feleszmélt. Egy újabb vesztes csata, gondolta magában. Az éjszakai égbolt nyugodt volt, amikor kinyitotta a szemét és felnézett az égre. Ha nem sajgott volna a gerince azon a ponton, ahol ráesett, még azt is megkockáztatja, hogy csak álmodott. Hiszen ki támadná meg a farmot egy ilyen csillagfényes, langyos levegőjű, kora nyári estén?

Körül sem kellett néznie, gondolkodás nélkül tudta a választ. Feltápászkodott, és épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa, amint az utolsó tehenet is felszippantja a birtoka felett lebegő csészealj. Ez ment azóta, hogy az idegenek először feltűntek. És most elvitték az utolsó tehenét is.

Gyerekkori történetek csengtek a fülében. A nagyszüleinek egy hasonló invázió miatt kellett elhagyniuk a szülőbolygójukat. Gyerekek voltak még, amikor az idegenek a Földre érkeztek. A bolygó lakossága eleinte örömmámorral fogadta a közeledésüket: a földönkívüliek végre kapcsolatot teremtettek a Földdel! Ám soha egyetlen emberrel sem kerültek közvetlen kapcsolatba, nem is bántották őket. Ellenben elkezdték begyűjteni az állatokat. Olyan nagyszámban szabadították meg a Földet a halaktól, rágcsálóktól, madaraktól, emlősöktől, sőt még a hüllőktől, bogaraktól is, hogy alig egy évtized alatt teljesen kifogyott a Föld élelmiszer készlete. Sokan megpróbáltak visszatérni a történelemkönyvekből ismert táplálkozási módokhoz: gombákat és növényeket fogyasztottak. Ám a Föld szennyezettsége miatt olyan silány volt ezeknek a tápértéke, hogy sokan, akiknek kevésbé volt ellenálló a szervezete, hamar a föld alatt végezték.

Amikor az idegenek már szinte minden állatot begyűjtöttek, az emberek mellé állt a szerencse: a csészealjak sorra lezuhantak. A hatalmas embertömegek szállítására alkalmas járműveken nem volt személyzet, de ugyanígy az állatoknak is nyoma veszett. Senki sem értette, mi történhetett. Elkezdett terjedni az elmélet, miszerint az idegenek egy másik dimenzióból érkeztek, és most egyszerűen visszatértek a saját dimenzióikba, az immár feleslegessé vált űrhajóikat hátrahagyva.

Bárhogyan is, az űrhajók segítségével a bátrabbak csapatokba tömörülve elhagyhatták a Földet, újabb élhető bolygók után kutatva. A nagyszüleit szállító csészealj a Lokális Galaxiscsoport szélén járt, amikor a csillagászok egy öregedő csillag haláláról számoltak be: a Nap tüze kihúnyt és a hátramaradtak mind odavesztek.

Talán figyelmeztetés volt, gondolta. Talán erről a bolygóról is azért akarnak elüldözni minket, mert jön a vég?

 


*A képen: Éjszakai táj, lenyugvó holddal. A kép közeli részén egy férfi áll, nekünk háttal, felfegyverkezve. Egy völgyben vagyunk; balra a doboldalon egy sebesült őz fekszik; jobbra közelebb tábortűz, távolabb az égen egy repülő csészealj, alatta kúp alakú fényben egy tehén lebeg a levegőben.

Borítókép: Creative Writing Exercise // WritetoDone.com

Fekete fehér képen két felnőtt ember árnyéka a halszálka mintás térkövön.

Az árnyék.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Írj valakinek az árnyékáról!*
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 20 perc.
Olvasási idő: 3 perc.

 

Szerette a fényeket. Amikor kisütött a nap, vagy felkapcsolták a villanyt, akkor élt igazán. Bár mindig az emberek közelében volt, azok többnyire nem vettek róla tudomást; kicsiként megtanulták, hogy állandóan a nyomukban van. Eleinte izgalmas volt a jelenléte, játszottak is vele, ám amint elfogadták az állandó jelenlétét, szinte tudomást sem vettek róla. Pedig néha annyi mesélnivalója lett volna!

Egyszer aztán különös dolog történt: egy kisgyerek megszólította.

– Te mindig velem leszel?

Olyan 5-6 éves lehetett, túl már a bébi koron, amikor még minden ember izgalmasnak tartotja a jelenlétét. Először nem is reagált. Ám bármilyen csendben és mozdulatlanul is simult meg a földön a gyerek nyomában, az egyenesen őt nézte, miközben türelmesen várt a válaszra. Körülnézett. Senki nem volt a közelben, ezért óvatosan és alig hallhatóan, hogy bármikor visszavonulót fújhasson egy esetleges félreértés esetén, visszakérdezett:

– Hogy… én?

– Hát persze! Te vagy mindig a sarkamban! A testőrőm vagy?

– A testőröd? Miért pont a testőröd?

– A dadák másképp néznek ki. És én még nem láttam testőrt, de a Tóni az oviban mesélte, hogy az ő apukájának vannak testőrei, és ők mindenhová követik őt. Te pedig mindig itt vagy – magyarázta a kisgyerek türelmesen. – A testőröm vagy? – kérdezte újra.

Idejét sem tudta, mikor állt vele szóba bárki is, így elérzékenyülve kutatott elméjében a legjobb válasz után. Legyek testőr? Sokuknak járt a nyomában, tudta, mi a feladata egy testőrnek: elijeszteni vagy ártalmatlanná tenni mindenkit, aki rosszat akar a főnöknek. A főnöknek… Néhány pillanatig még az elméjében csengett ez az utolsó szó, majd hangosan ki is mondta.

– Hát persze, főnök. Te csak ne aggódj, én majd vigyázok rád!

A gyerek mosolygott. Láthatóan megkönnyebbült ennek tudatában. Felemelt egy homokozóformát a földről, megtöltötte, és homoksütivel kínálta az árnyékát. Onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettek, és Lexa bármerre is járt, az a hír járta róla, hogy még az árnyékától is óvakodni kell.

 


*Az eredeti prompt szerint „Képzeld azt, hogy egy napra valaki másnak az árnyéka leszel.
Borítókép: Matthew Ansley // Unsplash

Sűrű ködös, őszi erdő.

Csak a holttestemen át.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

Prompt: Egy fiatal férfi egy holttestbe botlik az erdőben.
Tervezett idő: 15 perc.
Tényleges idő: 35 perc.
Olvasási idő: 5 perc.

 

Damiennek nagyon rossz napja volt. Rosszul ébredt, a munkahelyén is hibát hibára halmozott, hazafele pedig sikerült eltörnie a táskájában cipelt befőttesüveget, amelyben az ebédre vitt levese maradéka utazott. Napok óta azt érezte, hogy majd szétveti az ideg.

Mindig keményen dolgozott, és egyre csak menetelt előre a ranglétrán. Ám egy idő után eljutott azon pozíciók közelébe, ahol a politika többet számít, mint a kemény munka. Múlt héten így esett el egy előléptetéstől – pedig már készült az ünneplésre. A pozícióváltással járó bónuszt is előre elköltötte, sőt hetek óta úgy élt, mintha megengedhetne magának dolgokat, amiket a jelenlegi fizetése nem tesz lehetővé. Hamarosan úgyis ezek lesznek a hétköznapjai. De az utolsó pillanatban más kapta a kinevezést. Az az új gyerek. A főnök csókósa. Úgy sétált be az irodába, mintha övé lenne a terep. Most ő volt Damien közvetlen főnöke, és Damien első kézből tudta, mennyire alkalmatlan a feladatra.

Túl kell lépnie rajta. Elhatározta, hogy fut egyet a közeli erdőben, az majd segít kiüríteni a fejét, és kicsit fellélegezhet a stressz alól. Az egész napos eső mostanra elállt, a helyét nyúlós, ködös, hideg pára váltotta fel. Az erdőben különösen rosszak lesznek a látási viszonyok, de legalább kénytelen lesz koncentrálni, és egy időre végre elfelejtheti ezt a bosszantó kis majmot. Melegítőt húzott, elővette a szekrény mélyéről a futócipőjét, és kisétált a lakásból.

*

Damien teljesen eltévedt. Elgondolkodhatott és valószínűleg nem figyelte, merre megy, mert ahogy körülnézett, hirtelen nem csak azt nem tudta, hol van, de azt sem, hogy került ide. Néhány fatörzset látott maga körül, azt követően pedig csak a koszos, szürke ködöt. Sötétebb volt, mint amire számított – hiába, ha nem süt a nap, minden sokkal sötétebb.

Zihált. Nem tudta, mitől, hiszen ezt a távot hetente többször megteszi, elvileg akár csukott szemmel is végig menne rajta. Csak ez a köd ne lenne. Elindult visszafele, ahonnan jött. Nézelődött, próbált rájönni, melyik részén jár épp az erdőnek, amikor átesett egy vastag, kidőlt fatörzsön. Még ez is – gondolta. Feltápászkodott és mérgében bele akart rúgni a fába, de lendületvétel közben a lába megállt a levegőben. (15 perc) Egy test feküdt előtte, körülötte vér. Rengeteg vér. Szinte még meg sem alvadt rendesen. Damien leguggolt, hogy a hátára fordítsa a testet és ellenőrizze, lélegzik-e. Amikor meglátta a földön heverő férfi arcát, Damiennek ált el a lélegzete.

A majom volt az. Az a kis majom, aki elhappolta előle az előléptetést. Nem volt magánál, nem is lélegzett. A körülötte elterülő vértócsát elnézve már nem is fog. Ahogy Damiennek az arcról tovasiklott a tekintete, az okot is megtalálta: a féfi joggingján egy hatalmas vérfolt jelezte, hogy hasba szúrták. Damien őszintén nem tudta, mit érez. Meg kellene ijednie, ez volt az érzése, de ehelyett végtelen nyugodtság öntötte el. Biztosan a sokk miatt – jutott eszébe.

Körülnézett. Olyan volt, mintha teljesen egyedül lenne az egész erdőben. Még egy bogár sem mozdult. Hamarosan észrevett néhány véres lábnyomot, amik elfele vezettek a testtől. Alig láthatóan, mert az egész napos esőzéstől amúgy is sötét volt a föld, de ott voltak. Elindult a nyomok mentén a gyilkos után. Egy furcsa érzés kerítette hatalmába; mintha egy belső hang nyugtatná. Kövesd csak. Biztonságban vagy. A nyomok irányát mintegy tíz méteren keresztül ki tudta venni, majd egy ponton a lábnyomok megálltak. Mintha a cipők viselője megtorpant és egyhelyben toporgott volna. Toporgás közben valószínűleg végleg le is törölthette a cipője talpát, mert innen semerre nem vezetett az út. Körülnézett és végleg összezavarodott. Innen fordult vissza az előbb. Épp csak elkerülhettem – gondolta. Az út egyik szélén észrevett egy kukát. Odasétált hozzá. Egy hosszúkás, rongyba csomagolt tárgyat emelt ki a tetejéből, a rongyból pedig egy véres kést csavart ki.

Újra zihálni kezdett. Mi történt itt? A kés furcsán ismerős volt. Valószínűleg a kis majomtól vehette el a támadója, talán nála látta már korábban. Erre a gondolatra egy kép villant az agyába: egy pillanatra egészen közelről látta, amint a kés, áthatolva a könnyű szöveten a húsba fúródik. Ijedten kapta le a tekintetét a halálos fegyvernek használt tárgyról, ám amint a másik kezére pillantott, az egész világ megfordult körülötte. A rongy, amelybe a gyilkos a kést csomagolta, Damien saját pólója volt. A melegítője alá húzta fel, indulás előtt.

 


Borítókép: George Gvasalia // Unsplash

Könyvek egymásra halmozva egy asztalon.

52 novella.

Heti egy novella, az orvost távol tartja.

No lám, mégiscsak teszek újévi fogadalmat: ezennel megígérem magamnak, hogy 2019-ben teljesítem az 52 novella kihívást.

Mi ez?

2019 nagy kihívása: 52 hét, 52 téma, 52 novella. Publikálva itt, a blogon. Nem füzetben elrejtve, nem a fejemben megírva, nem a telefonba vázlatolva. Hús-vér (digitális) betűkbe szedve, átolvasva, letisztázva, nyilvánosságra hozva.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, az angol nyelvű oldalakon egyre népszerűbb creative writing promts posztokat hívom tanácsadómul.

A téma mellett minden promthoz, jobb híjján maradjunk ennél a szónál, tartozik majd egy idő intervallum is, amit minden esetben fel fogok tűntetni. Ez jelenti azt, hogy az adott téma felvetői mennyi időt szántak a téma kibontására. Mivel ez a terület egy kicsit új nekem, ezért minden novella esetében feltűntetem majd azt is, hogy mennyi idő alatt készült el a teljes, tisztázás előtti verzió. És végül, hogy a ti dolgotokat is megkönnyítsem, egy olvasási időt is írok a novellák mellé.

Miért?

Mert 2018-ban egy kicsit túldimenzonáltam a dolgokat, és bár élveztem, amíg tartott, a nagyon magasra tett lécet a szabadidőm nem tudta megugrani, így az intenzív írással töltött hetek lassan elmaradtak. Mostanra sikerült megtapasztalnom, hogy mennyi időt tudok ebbe a projektbe beletenni úgy, hogy haszna és értelme is legyen, és hogy ne az legyen a vége, hogy inkább nem is írok semmit, hisz már amúgy is nagyon sok az elmaradásom.  Az álmokat megvalósítható, kisebb lépésekben kell felépíteni, ha valóban célt akarunk érni vele, ezért ez egy, bár folyamatosabb jelenlétet igénylő, mégis jobban elosztott leterheltséget jelentő kihívás lesz.

Hajrá 2019, hajrá Mardekár!


Borítókép: Sharon McCutcheon // Unsplash

Sárga rendőrségi kordon közelről, rajta a felirat: CRIME SCENE DO NOT CROSS

A cetli.

A felderítésünk meg fog bénulni.5 Ennyi állt csak a cetlin. Se feladó, se címzett – bár ez utóbbi elég nyilvánvaló volt, lévén egy tízéves forma gyerek úgy sétált be a Scotland Yard recepciójára, hogy egy üzenetet kell átadnia Deckson nyomozónak, vagyis nekem. Hosszasan gondolkodtam, hogy vajon van-e jelenleg külső személlyel ügyletem, de semmi nem jutott eszembe. Újra ránéztem az üzenetre, és észrevettem, hogy egy újságlapra írták. Kihajtogattam és kezdtem semmit sem érteni, ugyanis a három nappal későbbi dátum állt rajta.

– Deckson nyomozó – sétált be ekkor egy férfi az irodámba – volna egy ügyem az ön számára.

Nem ismertem a férfit, és át akartam irányítani a recepcióra, hogy vegyék fel az adatait, kérdezzék ki, mit tud és vegyék fel a jegyzőkönyvet, de amikor ránéztem, a torkomon akadt a szó. Volt benne valami, ami miatt úgy éreztem, ennek az embernek tényleg rám van szüksége. Csak egy kósza megérzés volt – ránézésre egy teljesen átlagos férfinak tűnt –, mégis olyan erős, hogy nem tudtam elnyomni. A cetlit a zsebembe gyűrtem, és betessékeltem a férfit az irodámba, majd hellyel kínáltam. Becsuktam mögötte az ajtót, és amíg a helyemre sétáltam – az asztalom pont az ajtóval szemben van, hogy mindig lássam, ki jön be, így volt pár másodperem, míg megkerültem a vendégemet és a székemhez értem – megpróbáltam kitalálni, kivel is van dolgom.

A harmincas évei vége felé járhatott. Egy barna, hajszálcsíkosöltönyt viselt, fehér inget, sötét cipőt és nyakkendőt. Az öltözéke alapján a középosztályhoz tartozott, irodai munkája lehetett, és szinte biztos voltam benne, hogy otthon nem várja senki. Leültem vele szemben, és várakozón néztem rá.

– Nos?
– A nevem Martin Dirk. A munkám során nagyon sokat utazom, és rengeteg féle emberrel megismerkedem. Tudja, egy idő után egyre könnyebé válik pillanatok alatt felismerni egy személy valódi jellemvonásait. És volt egy nő… Tudom, most mit gondol, de ennek semmi köze a féltékenységhez, vagy a visszautasítás felett érzett bosszúvágynak. Szóval volt ez a nő. Vagyis van… – és ezzel belekezdett egy történetbe, ami sehogyan sem akart összeállni. Már azon voltam, hogy félbeszakítsam, amikor kimondta a nevet. – Szerintem Natasha Rocking volt az. Egészen biztos vagyok benne, hogy ő.

Natasha hetekkel korábban tűnt el. A rendőrség sehogyan sem akadt a nyomára, mintha a föld nyelte volna el. Egyedüli támpontunk az volt, hogy időnként innen-onnan előkertültek az ékszerei. Zálogházakból, hontalanok holmijai közül, szeméttelepekről… egy karkötőjét a csatornából halászták elő, éppen aznap reggel.

– Miért olyan biztos ebben? – kérdeztem.
– Láttam a plakátokon, hogy néz ki. Felhívást tettek közzé a tévében, újságban…
– Nem. Úgy értem, az alapján, amit mondott, csak egy pillnatra látta a nőt, aki önnek oldalt forulva, a félhomályban ült. Ennyi idő alatt hogy tudta ennyire magabiztosan megfigyelni?
– Nézze. Tudom, hogy furcsának találja a történetet. Rá van írva az arcára.

Ezen a ponton magasra húztam a szemöldökömet. Most tényleg volt valami az arcomra írva.

– Rendben. Nem látszik. Tudom, maguk arra vannak kiképezve, hogy ne látszódjon semmi a vonásaikon. De ugyanmár! Még nekem is furcsán hangzik az egész, pedig átéltem. De kérem, higyje el! Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Meg kell figyelnie a nő házát! Dertíse fel az ügyet! És ha nincs igazam… Nos, nem tudom, mit ajánlhatnék fel. De kérem, higyjen nekem! Meg kell figyelnie a házat!
– Mr. Dirk. Nagyon szépen köszönöm, hogy befáradt, de egy ilyen történet alapján sajnos nem küldhetek ki egy megfigyelő egységet a hölgy házához.

Ezt kellett volna mondanom. Ám vannak olyan esetek, amikor a belső hang annyira erős, hogy nem tud nem figyelni rá az ember. És ez a hang most azt mondta nekem, hogy ez az ember értékes információkat hozott, sőt, hogy nem szabad elengednem ezt az embert, mert még fontos lehet a közreműködése ebben az ügyben. Tudtam, hogy a főnököm ez alapján nem fog mozgósítani egyetlen megfigyelő csapatot sem, ezért, miközben válaszoltam, már azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés.

– Őszinte leszek, Mr. Dirk. Nem állítom, hogy a hallottak alapján teljesen meg vagyok győződve arról, hogy valóban jó nyomon vagyunk. De valami azt súgja, hogy oda kell figyeljek magára. Ám embert nem tudok szerezni magam mellé. – Ami ez után elhagyta a számat, engem is meglepett, és a mai napig nem tudok magyarázatot adni rá: – Volna kedve a segítségemre lenni ennek a szálnak a felgöngyölítésében?

Nem volt visszaút. Szinte láttam, ahogy a szavak kibuggyantak a számon, végigfolytak az asztalon és megálltak a vendégem előtt. Hosszú-hosszú pillanatokig ott lebegtek a szeme előtt a szavak, én pedig már nem tudtam mit tenni. Ha lenne egy időgépem, visszaszívhatnám őket. Ha a szavak kötélen táncolnának, kiránthatnám a talpuk alól a kötelet. Ha egy hajón repíteném felé őket, most kidobhatnám a vasmacskát, hogy ne érjenek soha célba. De semmi ilyesmit nem tudtam tenni.

– Megtisztel – válaszolta Dirk mosolyogva.

Az eset nem mindennapisága ellenére valahogy nagyon könnyen ment minden. A főnökömnek elmagyaráztam, hogy szükségem van egy külső tanácsadóra, és hogy ez neki nem kerül szinte semmibe, Dirkkel pedig azonnal elkezdtük a közös munkát. Először is összeírtuk, mire lesz szükségünk. Ő mindent lejegyzetelt, amiről beszéltünk, majd amikor ezzel végeztünk, átnyújtotta a papírt, hogy az alapján beszerezzem a szükséges eszközöket. Elhűlten bámultam a papíron az betűket; ugyanaz a kéz vetette őket a papírra, amivel a reggeli üzenetet írták. Lassan felnéztem Dirkre, majd vissza a papírra. Elővettem a cetlit, amit reggel kaptam, és egymás mellé téve összehasonlítottam őket. Dirk mellém hajolt, hogy megnézze, mit vizsgálok, majd nyugodt hangon így szólt.

– Azt hiszem, egy új tervre lesz szükségünk. – Zavartan felénéztem rá, erre folytatta. – Ja, én amúgy tudok az időben utazni, de a kimondott szavakat még így sem lehet visszaszívni.


Megjegyzés:
A történet a 7×7 kihívás sorozat zárásaként született meg. Az első bekezdés a kihívás hatodik napján látott napvilágot.
Borítókép: kat wilcox / Pexels

5 Dan Brown: Digitális Erőd; GABO Kiadó, 2005; Ford. Bori Erzsébet

London belvárosának metrótérképe, legóból kirakva. A fotó a londoni Lego Storeban készült, 2018.04.30-án.

A Monument kísértete.*

Ha valaki járt már Londonban, biztosan metróra is szállt, legalább egyszer. Mert a londoni metró olyan; azt ki kell próbálni. A legtöbben aztán egészen hamar hozzászoknak a nagyszámú metróvonalhoz, a kettőnél több végállomással közlekedő járatokhoz, a bizonyos megállókat kihagyó szerelvényekhez, és a labirintus szerű metrómegállókban és átszálló helyeken egészen könnyen kiismerik magukat. Vannak azonban néhányan, akik nem ilyen szerencsések, és mindjárt az elő útjukon úgy eltévednek, hogy örök életükre az adott állomás folyosóin bolyonganak, vagy éppen az egyik állomásról a másikra utazva keresik a kiutat.

Legendák keringenek egy különösen balsorsú lélekről, Caroline Pascalról, aki egy hosszú, városnéző séta után a The Monument állomáson tévedt le az aluljáróba, majd soha többé nem jött fel onnan. Fáradt is volt, késő is volt, először járt Londonban, ráadásul egyedül – az állomásnak szinte semmit nem kellett tennie, csak várnia a be-, majd eltévedő áldozatát. Caroline néhány londoni barátjával megbeszélte ugyan, hogy este beülnek egy hamburgerre a Byronba a Laicester Square-en, de soha nem ért oda a találkozóra – a legenda legalábbis így tartja.

Mivel a barátai hiába vártak rá, elkezdtek aggódni érte, és mikor még másnap sem került elő, a rendőrséghez fordultak. A Yard nyomozni kezdett az eltűnt nő ügyében, de szinte semmire nem jutottak. Senki nem látta, vagy hallott róla, a holtteste sem került elő, ahogyan semmilyen hátrahagyott holmija, leszámítva a bérelt szobájában maradó bőröndjét, benne a ruháival. A nyomozók egyetlen nyomon tudtak elindulni: elkezdték lekövetni a kártyahasználatát. Képzeletben végig járták az egész utat, amit az eltűnése napján megtett. Semmi különösre nem bukkantak, az ismert turista látványosságokat járta végig. Reggel a Green Parkban vett egy kávét nem sokkal tíz után – feltehetően az őrségváltást akarta megnézni. Ezután vett egy belépőt a Westminster Abbeybe, majd a túl parton a London Eyera. A Shakerspeare’s Globe melletti The Anchorban ebédelt, vett egy újabb kávét a Borough Market melletti Pretben, ezt követően valószínűleg átsétált a London hídon és a The Monumentnél metróra akart szállni. Az egyenlege szerint akkor használta utoljára a kártyáját, amikor átment a metró beengedő kapuján, majd megszűnt minden mozgás a kártyáján. A rendőrség átkutatta az állomást, de semmit nem találtak. Nem zárható ki – mondták – hogy innen még továbbment, ezért további állomásokat is átvizsgáltak, de semmi.

A hivatalos jelentés szerint az ügy lezáratlan maradt ugyan, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy valahol úgy hagyta el a metró területét, hogy nem kezelte le a kártyáját, majd új életet kezdett. Talán így is van. De azt ritkán teszik hozzá, hogy az aznap esti biztonsági felvételekről furcsamód hiányzik a délután hat és este kilenc között eltelt idő. Azok, akik sokat járnak a Monument és Bank megállókat összekötő alagutakban, még ma is gyakran hallani vélnek egy elhaló, kétségbeesett női hangot: merre, vajon merre?

Persze ez is csak egy városi legenda, aminek az eredetiségét sosem fogjuk tudni ellenőrizni, de egy biztos: amikor a hétvégén ezeken a folyosókon sétáltunk kettesben a húgommal, hallottam, hogy valaki a fülembe suttogott, ám amikor hátranéztem, csak az üres folyosó bámult vissza rám.


*A Monument kísértetének ötlete a legutóbbi londoni látogatásom alkalmával született meg, amikor metróra akartunk szállni; a történet mindössze a képzelet szüleménye… vagy mégsem?

 

Borítókép: csacsiga © 2018 @ Lego Store, Lonodon

Közeli egy nyitott, régi könyvről. A lapok már megsárgultak, a fotó oldalról mutatja a könyvet, így a szöveg nem olvasható. A nyitott lapokon náhány világos rózsaszirom.

Üzenet.

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Bárki is csempészte oda, biztosan csak tréfált, hiszen semmi alapja nem volt az üzenetnek. Közgazdaságtant tanult az ország egyik legkeményebb egyetemén; ha ezek után nem a szakmájában helyezkedik el, a családja kitér a hitéből. Különben is, mit keresne az ő neve egy könyv gerincén? Mégis, furcsán jó érzés volt ezt a két szavas üzenetet olvasni: Író leszel. Még a kézírás is ismerősnek tűnt, noha nem tudta volna megmondani, honnan. Elgondolkodott rajta, vajon nem az egyik szobatársától kapta-e, hiszen ki más férhetne hozzá az íróasztalához a zárt szobaajtó mögött, de alig néhány percre hagyta el a kis zugot, amíg kikapcsolódásként főzött magának egy zöld teát a közös konyhában, és se a távozásakor, se az érkezésekor nem volt senki más a szobában. Az ügy megoldatlan maradt, hiszen még sokat kellett készülnie a másnapi vizsgára; a cetlit csak arrébb rakta, majd lassan meg is feledkezett róla.

***

Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát azon a nyáron. Ő volt az utolsó, aki elhagyta a közös kollégiumi szobát. Már minden cuccát levitte a portára, hogy amikor megérkezik az autó, csak bepakolnia kelljen, de még egyszer utoljára visszament. Mennyi sok szép emlék köti ide. Elsős korától egészen a tegnapi diplomavédésig itt lakott és ma, még egyszer utoljára be akarta szippantani és az emlékezetébe vésni a szoba minden négyzetcentiméterét. Felnőtt, lediplomázott és épp csak egy fél órával ezelőtt hívták fel, hogy megkapta az állást, amire jelentkezett. Minden sínen van, itt az ideje ezt a szobát is elengedni. Mar-már kilépett az ajtón, amikor egy cetlit vett észre az asztal és az ágy közé becsúszva. Hogy hogyan láthatta meg, maga sem értette, de a cetli ott volt. Arrébb kellett tolnia az asztalt, hogy felvehesse a földről. Két szó állt rajta: Író leszel. Az emlék valamiért megmosolyogtatta és nem volt szíve a papírkosárba dobni az üzenetet; becsúsztatta hát a farzsebébe és végleg elköszönt a szobától.

***

– Nem tudom. De három éve vagyok már ugyanazon a helyen, és egyszerűen unom, amit csinálok. Emlékszem, amikor felvettek, tiszta extázis volt, de ez már elmúlt.

Jobb kezével oda sem figyelve firkálgatott egy jegyzetfüzetbe, miközben bal kézben tartotta a telefont. Nem rég költözött be az új lakásba, körülötte még rengeteg doboz tornyosult, amelyek a ritkábban használt ruháitól kezdve, az egyetemi jegyzetein keresztül a karácsonyi dekorációig mindent magukba nyeltek. Bár repesett az örömtől, hogy végre egyedül vett ki magának egy egyszobás albérletet, és teljesen a maga ura lehet, az irodából nem tudott nem fásultan hazaérni. Egyre gyakrabban érezte, hogy valamit kihagy, valami fontos hiányzik az életéből, de fogalma sem volt róla, hogy mi az. A barátnőjét sem azért hívta fel, hogy panaszkodjon neki, de egyszerűen kibuggyantak belőle a szavak.

Amikor negyed órával később letette a telefont, zavartan nézett maga elé; nem emlékezett rá, honnan került elő az előtte fekvő jegyzetfüzet. Egy gyors körülnézés után meglátta, hogy az egyetemi könyveit és jegyzeteit rejtő doboz teteje nyitva; biztosan onnan kaphatta elő, mikor telefonnal a kezében elsétált mellette. Felemelte az asztalról a kis füzetet, hogy visszarakja a dobozba, ám ekkor egy régi cetli hullott ki belőle. Író leszel – jelentette be. Mosolygott egyet az emléken, elrakta a füzetet a dobozba, majd felnyitotta a laptopját.

***

Büszkeség töltötte el, ahogy az újságot a kezében tartotta. Ott volt benne a neve. Nyomtatásban. Egy novella alatt. Megjelent egy novellája. Nyomtatásban. Nem tudott betelni az érzéssel. Ha belegondolt, hogy mindezt alig két évvel ezelőtt egy fáradt telefonbeszélgetés és egy jegyzetfüzetből előkerülő, régi cetli indította el, hitetlenül csóválta meg a fejét.

– Bárcsak tudnám, ki hagyta azt az üzenetet – mondta hangosan az újságlapoknak, majd az íróasztala mellett lévő, régimódi parafatáblára pillantott, amin ott volt feltűzve a cetli, rajta az a bizonyos két szó: Író leszel.

***

Aláírta az utolsó könyvet is, miközben mosolyogva váltott néhány szót annak tulajdonosával. Az egész délutánt kint töltötte a könyvvásáron, és szinte folyamatosan voltak a standjánál. Hihetetlen volt, hogy az első regényére ekkora volt az érdeklődés. Persze tudta, hogy ezt nagyrészt a jó marketingnek köszönheti (amiért végtelenül hálás volt a kiadójának), hiszen mi mással győzhetne meg egy elsőkönyves regényíró máris ennyi embert. Nem voltak több százan, de az a néhány tíz ember, aki odajött hozzá és a regényéről vagy a korábban megjelent novelláiról kérdezett, mindennél többet jelentett ma számára. Hogy hihette valaha is, hogy közgazdász lesz belőle?! Hiszen ez az ő világa, ebben érzi otthon magát. Az írásban tud kiteljesedni igazán. Bárki is hagyta ott régen azt az üzenetet, valahogy megérezte ezt. Miért nem derült ki soha, kitől van? Ma már babonából mindig magánál hordta azt a két bűvös szót: Író leszel. Író lettél – gondolta magában, miközben elkezdett összepakolni.

***

Mennyire különös a sors, hogy éppen a régi kollégiumi szobájában kerül sor erre a bemutatóra. Persze ma már nem kollégium; egy lelkes fiatalokból álló mérnökcsapat vásárolta meg magának az épületet, hogy legyen hol tesztelniük – és persze bemutatniuk az érdeklődő nagyérdeműnek, némi támogatás reményében – a legújabb fejlesztéseiket. Legalább ötven éve nem járt itt, és furcsamód némi összefüggést vélt felfedezni aközött, hogy mind az ő, mind a szoba sorsa mennyire más irányba ment, mint akkor gondolta volna. Lényegében itt kezdődött minden. Ott, abban a sarokban állt régen az az íróasztal, amin valaki azt a különös, végül mégis igaznak bizonyuló üzenetet hagyta: Író leszel. Merengéséből az riasztotta fel, hogy valaki a fülébe suttogott:

– Nézd, nagyi, hozzák!

Unokája most készült egyetemre és kifejezetten érdekelték ezek az újító “kütyük”, ahogy ő nevezte őket. – Ma már senki nem használja ezt a szót – mondta olyankor mindig az unokája. De akkor is azok voltak.

A szobába belépő fiatalember egy legfeljebb néhány kiló súlyú, doboz szerű eszközt hozott be. A tetején gombok, az oldalán egy nagyobb nyílás volt. A férfi elmagyarázta a találmánya működését: egy gép, amellyel egy üzenetet juttathatunk el a múltbéli önmagunknak. A géphez egy speciális papírfajtát és egy különleges tintát is kifejlesztettek, amelyet az eszköz érzékelői felismernek és értelmezni tudnak, így kivédhető, hogy nem megfelelő üzenetek – olyanok, amik esetleg jelentősen befolyásolhatják a történtek alakulását – érkezzenek a múltba. Persze ez még csak a prototípus, és a nyilvánvaló veszélyek miatt egyelőre nem alkalmas arra, hogy széleskörű használatát engedélyeztessék, de arra lehetőséget kaptak a minisztériumtól, hogy néhány kisebb csoport előtt bemutassák azt. Amikor a szerkezet ismertetése befejeződött, jöhettek a kérdések.

– És biztos benne, hogy működik? – hangzott el a sokadik kérdés.

Nem tudta, mik a nyilvánvaló veszélyek, de élénken felrémlett benne egy régi emlék. Egy névtelen üzenet a semmiből. Előkereste a cetli a táskájából.

– Én biztos vagyok – jelentette ki, kezében a papírdarabbal. Minden arc rászegeződött. – Amikor egyetemista voltam, ebben a szobában töltöttem a kollégiumi éveimet. Egyszer megjelent az asztalomon egy üzenet, amiről senki nem tudta, hogy ki írhatta vagy mikor került oda. Nem hittem, hogy bármi jelentősége lenne, de az üzenet valahogy mindig elő- és előbukkant. Ez indított el a pályámon. Egy idő után, babonából, állandóan magamnál tartottam. Ám ma már nem kell talizmán ahhoz, hogy segítsen megírni a következő történetet. Ha szabadna, visszajuttatnám a megfelelő helyre, a jogos tulajdonosának.

A bemutatót tartó fiatalember megrendülten vette át a felé nyújtott cetlit, rajta az üzenettel: Író leszel. Megvizsgálta, majd rekedt hangon kijelentette: a papír és a tinta is megegyezik az üzenetküldő géphez kifejlesztettekkel. Remegő kézzel helyezte a cetlit a készülékbe, beállította a szükséges paramétereket, majd megnyomta az aktiváló gombot.

Az üzenet visszakerült jogos tulajdonosához.

***

– Te meg honnan kerültél ide? – a lány mosolyogva rakta arrébb a cetlit, ami a semmiből termett az íróasztalán. Akkor még nem is sejtette, hogy ez az üzenet fogja meghatározni az egész életét.

 

Megjegyzés:
A Képtelenségek sorozat projektzárásakor még adtam magamnak egy utolsó feladatot: egy kiválasztott gondolatból kellett egy történetet kerekítenem. Az Üzenet egy ennek a feladatnak az eredményeként megszületett írás.

Borítókép: Debby Hudson // Unsplash