Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

A konyha szerény – az egész lakás szerény. Egy lyuk méretű hálószoba, benne egy kopott, kétszemélyes ágy, rajta kifeküdt matraccal, ám a dunyha rajta jó vastag. Mellette egy apró asztalka éjjeli szekrény gyanánt és egy öreg szék ruhaállványnak. A dolgozó szoba valamivel nagyobb; itt egy méretes íróasztal kapott helyet, rajta magas tornyokban papírhalmok állnak, tintatartók és néhány penna. Az asztal kissé viseltes, látszik, hogy sokat ültek mellette: gyertyaviasz maradékok és megszáradt tintafoltok árulkodnak a sokszor késő estig tartó munkáról. Ebbe a szobába két régi fotelt és még egy kis asztalt is besúvasztottak, valamint ennek a szobának az éke az említett kandalló. A lakáska harmadik helyisége a konyha, ahová az öregember éppen tart. Az apró tűzhely mellett egy rövidke konyhapult, szélén lavór a mosogatáshoz, felül pedig az egész falat betöltő szekrénysor. A két személynek éppen megfelelő méretű étkezőasztal a konyhapultra merőleges falon foglal helyet, két egyszerű székkel, pár lépéssel mögötte pedig függyönnyel leválasztva a vizesblokk.

Az öreg, nevezzük Soundersnek, a konyhaszekrényt veszi célba. Kinyitotja a középső ajtót, és leemel a felső polcról egy henger alakú kávés dobozt. Ebben tartja a Sounders házaspár a pénzencskéjét, ám most alig-alig csörgedezik valami kis penny az alján, talán pár shilling, ha mindet összeteszi. Fejben gyors számvetést végez. Fizetést ő csak bő egy hét múlva kap, a felesége minden pénteken gyarapítja a családi kasszát. Ha ebből leveszi a napi betevő árát és azt az összeget, amivel a tűzifáért még tartoznak a mindenesnek, nem sok marad, a gyufa ára pedig mérhetetlenül felszökött az utóbbi időkben. Fát bárki tud vágni magának az erődben, mondták a parlamentben, de gyufát vesz minden családnak, ha fűteni akar. Már pedig fűteni kell, ha túl akarják élni ezt a különösen fagyos telet. Így a kormány központosította a gyufa árát és magasan megadóztatott minden skatulyát.

Mr. Sounders lyukas zoknijára és szakadt nadrágjára néz. Ha szólna róluk a feleségének, azonnal megstoppolná a zoknit és szaladna pár rőf textilért a vegyesbe, hogy munka után, éjjel, gyertyafény mellett új nadrágot varrjon a férjének – még ha utána napokig nem esznek is. Egy tanár nézzen ki valahogy! – mondogatta mindig. Most ráadásul fagyoskodhatnak is, ha nincs mivel begyújtani a kandallóban. Mr. Sounders ezt nem hagyhatja: Mrs. Sounders kicsit gyengélkedik mostanában, melegre, élelemre és pihenésre van szüksége. Előveszi a felesége varrósdobozás és szedett-vedett módon megstoppolja a zoknit, girbegurba vonalakkal és gyengécske öltésekkel pedig megvarrja a nadrágot.

Az így rendbehozott ruházatában lesétál a mindeneshez, hogy vegyen nem egy, hanem mindjárt két doboz gyufát. Hazamegy, de nem gyújt be egyből, inkább sálban és kabátban ül le dolgozatokat javítani. A felesége munkaidejének végén ő is feláll, feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre, és míg a víz felforr, megteríti az asztalt. Kenyeret, vajat és a különleges alkalomra való tekintettel kolbászt rak az asztalra. Mrs. Sounders éppen abban a pillanatban nyit be az ajtón mosolyogva, amikor felforr a teavíz.

– Boldog évfordulót, John! – mondja, kezében egy pár új gyapjúzoknival.

Mr. Sounders szélesen elmosolyodik, és fejét csóválva feddi önmagát: hiába, az asszonyok mindig tudják, ha a háztartásban tönkremegy valami.


Borítókép: Craig Adderley // Pexels

Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Az aznap reggel sem indult másképp. Az ébresztőm előtt keltem – bár a biztonság kedvéért azért beállítottam, de mindig felébredtem, mielőtt megszólalt volna –, majd egy kis lustálkodás után kimásztam az ágyból. Lefőztem a reggeli teámat, és amíg a teafű ázott, felöltöztem az akkorra már rutinszerűvé vált reggeli sétámhoz. Sok rétegben, hogy ha kisüne a nap, legyen mit levetni. Amíg a teámat kortyoltam (forrón, hogy átmelegítsen a nyirkos séta előtt), a ködöt bámultam; egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a természet ezen titokzatos tejfüggönyéről, ami mögött bármi rejtőzhet. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy nap esetleg olyasmit találok mögötte, ami addig nem volt ott – vagy épp olyasmit nem találok, aminek ott kellene lennie.

Elindultam a szokásos köreim egyikén. Bekukkantottam a malac ólba, ahol a lakók vidám röfögéssel adták a tudtomra, hogy már túl vannak a reggelijükön; beintegettem a tyúkoknak, akik amúgy soha rám se hederítettek, amíg a tojások közelébe nem merészkedtem; elsétáltam a nagy mező mellett, ahol a bárányainkat sejtettem – ketten közülük meg is voltak, a többiekben csak reménykedhettem. Amikor aztán átléptem a birtokunk határát, a köd mintha hirtelen megsűrűsödött volna; az addigi néhány méter látótávolságom hirtelen alig másfél méteresre csökkent. Nem mondom, hogy nem lassította lépteimet ez a hirtelen jött vakság, de az utat ismertem, mint a tenyeremet, így ha lassan is, de nagyjából magabiztosan vágtam neki a szokásos körnek.

Nagyjából a második kilométeren lehettem túl, amikor valami neszezésre lettem figyelmes, majd tovább fülelve a nesz inkább csilingelő nevetéssé erősödött. Köd lévén nagyon nehezen tudtam megállapítani, merről jön a hang vagy, hogy milyen messziről sodorta oda nekem az a gyenge kis szellő, ami az imént még sehol sem volt. Ám a hang mégis annyira megigézett, hogy nem bírtam ellenállni neki, és miután megtippeltem, hogy vajon merről jöhet, elindultam az irányába. Letértem az ismert ösvényről anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, vagy hogy felmértem volna a kockázatát: mi van akkor, ha a köd aznap egyáltalán nem száll fel és teljesen elveszek az erőben. Akkor aztán napokig keringhettem volna a tanyától talán csak néhány méterre, anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok. De a hang, mint mondtam, annyira megigézett, hogy nem törődtem ilyesmivel, csak elindultam az irányába. Valami pedig belülről azt súgta, hogy jó irányba tartok. Ahogy haladtam előre, a hang egyre hangosabb, egyre igézőbb lett, engem pedig már az sem zavart – észre sem vettem szinte –, hogy minden járt ösvényt elhagyva, árkon-bokron haladok az irányába.

Fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el a köd, ám egyszercsak azt vettem észre, hogy már tisztán hallom a hangot és bármelyik fa mögött megpillanthatom annak tulajdonosát – és valóban, amikor a következő bokron átbújtam, megpillantottam őt. A nagyanyátokat.”

„A nagyit! A nagyit!” ugrándozták körül a négy-nyolc év forma lurkók a hintaszékében a múltba révedő szemmel mesélő, őszhajú, szakállas öregembert.

„De nagypapa!” vetette közbe a legidősebb unoka. „Hogy láthattad a nagyit, ha egyszer köd volt?”

„Nem-nem-nem!” szólt közbe az egyik apróság. „Hogy lehet az, hogy hallottad a tündérkacajt, ha egyszer te emberből vagy?”

„Emberből volt!” torkolta az imént közbeszólót a harmadik unoka. „Amikor egymásba szerelmesedtek, ő is átlényegült. Igaz, nagyapa?”

Az öregember mosolyogva nézett végig unokái hadán. Sokszor mesélte már el ezt a történetet nekik, és ők mindannyiszor áhítattal halgatták végig, és szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Persze mindig másik unokán volt a sor, hogy erre vagy arra rákérdezzen, de a mese és az azt követő szertartásosság mindig örömmel töltötte el a szívét.

„Amikor a nagyit megláttam, akkor egyszerre már nem volt köd. Mintha csak elfújták volna. Olyan tisztán láttam, hogy nem is lehetett kérdés, hogy ő az életem valódi célja. Az ő boldogsága.” Az öregember ezt az első kérdezőhöz címezte, majd a másodikhoz fordult. „A tündérkacajt pedig, úgy mondják, bárki meghallhatja, akinek tiszta a szíve, ha neki szól. Azt hiszem” itt már ismét a teljes siserehadhoz beszélt „nagyanyátokkal minket egymásnak szánt az ég, így meg volt írva a sors könyvében, hogy meg kell hallanom a hangját, akár a legnagyobb ködön, vagy a legnagyobb zajon át is.”

Erre a végszóra belépett a szobába egy idős asszony. Sugárzó szépsége egyértelművé tette, csakis ő lehet az a bizonyos tündérnagymama, akiről a mese szólt. Lágyan, tele szeretettel rámosolygott az öregemberre, majd gyengéd határozottsággal véget vetett az esti mesének és ágyba tessékelte az unokák seregletét.


Borítókép: Lum3n.com // Pexels

Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!


Borítókép: csacsiga fotó © 2020

Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash