Hosszú szőrű, cirmos színű szibériai macska fekszik az asztalon.

Az angyal

– Itt az idő – szólt az angyal. A hangja puha volt, kellemes. Az a fajta hang volt ez, amitől megnyugszik a lélek.

– Ne! Még nem mehetek! Meg kell várnom Őt!

Az angyal nem szólt semmit. Lassan lehunyta, majd kinyitotta a szemét. Közben alig észrevehetően bólintott és a rábízott kis lélek szívére tette a kezét. A szabálytalanul zakatoló szív kicsit megnyugodott, a kis lélek pedig elbóbiskolt.

Amikor ennyire közel vagy az utolsó utadhoz, az idő valahogy megváltozik. Csak az ég a megmondhatója, hogy öt perc telt el vagy két óra, mire a kis lélek újra felébredt. Az angyal most is ott ült mellette. Érezte a szív szabálytalan kalapálását és könny gyűlt a szemében. De nem ismételte meg a korábbi felszólítást, inkább igyekezett átvenni a fájdalomból, amennyit csak lehetett. Meg kellett várniuk Őt.

Tudta, hogy a kis lélek is Őrá gondol. Sokáig csak szótlanul merengett, majd erőtlenül az angyalra nézett és nagyon halkan megszólalt.

– Tudod, csak egyhetes kis szőrcsomó voltam még, amikor először találkoztunk.

Hosszú szünet következett, az angyal kivárt. Nagy sokára a kis lélek folytatta:

– Sokszor mondta, hogy nem is rám gondolt eredetileg, de szerintem egyből beleszeretett a csíkos pizsamámba. Nagyon szereti a csíkokat, tudod? És valahányszor eljött meglátogatni, játszott velem. A többiek egy kicsit féltek tőle eleinte, különösen a lányok, de majd meglátod, ha megjön, hogy Ő egyáltalán nem félelmetes. Mondjuk az igaz, hogy egyszer rám is a frászt hozta. Tudtad ezt?

Az angyal elmosolyodott. Tudta. Hogyne tudta volna, hiszen a kis lélek minden pillanatáról tudott. Ott ült a vállán már akkor is, amikor ő még nem is láthatta az angyalt: születésétől fogva vigyázott rá.

– Otthon laktam a mamával még, meg a testvéreimmel – folytatta a kis lélek. – Beugrottak hozzánk, mert ott jártak a környéken. Amikor meghallottam a hangját, egyből kiabáltam: engedjenek ki hozzá! De nem volt egyedül. Vele volt még egy kétlábú (nagy szerelmem lett ő is később) és velük volt még egy nagy behemót szőrös jószág is. Te, Angyal, én úgy megijedtem, amikor azzal a hatalmas orrával felém szaglászott, hogy ijedtemben egy nagy cicapofont kevertem le neki. Mindig úgy mesélték a törétnetet, hogy milyen vagány voltam, úgyhogy kérlek, ezt ne add tovább senkinek, de az az igazság, hogy egy kicsit betojtam.

A kis lélek megint sokáig hallgatott. Megerőltette magát és fájt a szíve, de még nem volt hajlandó feladni. A nagy szerelemtől már elköszönt, de Tőle még nem. Kicsit el is bóbiskolt megint, talán el is aludt. Zaklatott álmából az angyal finom érintése segítette át az ébrenlétbe. Vonatokkal álmodott – pedig valószínűleg csak a saját szívverését hallotta még az álomvilágban is.

– Nem szeretem a vonatokat. Mondjuk sosem próbáltam, de biztosan nem szerettem volna. A kocsit is épp csak kezdtem megszokni, pedig öt éve gyűrnek vele. Amikor ideköltöztem, akkor is kocsival jöttünk. Akkor a másik kétlábút hozta magával. Később magamban mindig nasi nagyinak hívtam, mert mindig esett nála egy finom falat. Mire megérkeztek, én már összecsomagoltam a bőröndömet, és amikor letették a hordozómat, egyből bele is másztam, de ők egy örökkévalóságig beszélgettek még. Azt hittem, más sosem indulunk. Két testvéremet ki is kellett zavarnom a hordozóból, mert betolakodtak mellém. Akkor még azt hittem, hogy alig várom, hogy elinduljunk, de kiderült: alig várom, hogy megérkezzünk. A kocsiban semmit nem látni. Buda egyik sarkából Pest másik végébe végig kellett kiabálnom az utat. Ezt egyébként egy félévvel ezelőttig minden úton megtettem. Az utazás nem nekem való…

A mesélő hang ismét elhalkult. Szaporán kapkodva próbálta pótolni az elfogyott levegőjét. Az angyal egy kicsit igazított a keze helyzetén, amely még most is az aprócska szívet nyugtatta.

– Szédülök – monda erőtlenül a kis lélek.

– Mert nem kapsz rendesen levegőt – felelte az angyal puhán. – Mindjárt jobb lesz.

– A műtét után voltam ilyen rosszul. Amitől többé már nem voltam kandúr. De az hamar elmúlt. Na, nem a kandúrtalanság, de az nem is baj. Úgyis csak egy kis suhanc akartam lenni mindig. Rosszcsont, így hívtak. A műtét amúgy nem volt rossz, de az ébredés… Azt sem tudtam, hol vagyok, a lépcső ide-ode ugrált a szemem előtt, és folyton elkaptak és visszafektettek a pokrócomra, amikor fel akartam ugrani a kanapéra. A fejem az egyik, a lábam a másik irányba ment, de nem bírtam volna még öt percre sem megmaradni a fenekemen. Ők meg csak kinevettek, és a mi a legrosszabb volt: nem akartak vacsorát adni! Hallottál már ilyet, Angyal, hogy ne adjanak vacsorát a macska fiának? Bár igaz, most sem vagyok éhes.

A kis lélek feje erőtlenül lebukott és a szeme újra lecsukódott. Még alig hallhatóan motyogott valamit, de a teste már parancsba adta: újabb pihenőre van szükség. Hagyta magát az öntudatlanságba sodródni. Addig se fáj. Talán, mire legközelebb felébred, már Ő is itt lesz. Az angyal mélyet sóhajtott. Nagyon fogytán volt már az idő. Amikor a kis lélek megint magához tért, még mindig az ivartalanítás járt a fejében.

– Tudod, próbáltam nem hagyni, hogy meghallgassák a szívemet. Nem akartam, hogy Nekik fájjon, ezért mindig doromboltam, ha orvosnál jártunk. De a műtétnél altattak. Nem tudtam mit tenni. És akkor meghallotta a doki, hogy valami nincs rendben. Pár hónappal később már az ultrahang specialistánál monitoron néztük, hogy néz ki a szívem. És akkor összetörtek. Ketten voltak velem (Ő és nasi nagyi), és próbáltak nem sírni előttem, de láttam az arcukat. Ritka, nem műthető, nem gyógyítható. Akartam nekik mondani, hogy ne aggódjanak, minden rendben lesz. Hiszen én eddig is így éltem le minden napomat, és azért választottam Őt, mert tudtam, hogy mellette biztonságban leszek, amíg lehetek. Mondd meg neki, Angyal, mondd meg mindhármunknak, hogy mellettük jó életem volt. Szerettem velük lenni. Szerettem a dobozokat papírfecnikre bonatni és szerettem, hogy szeretik, hogy a dobozokat papírfecnikre bontom. Öt év! Az rengeteg! Tudod, hány halat lophattam el a teknős elől ennyi idő alatt? Vagy, hogy hány bogarat vadásztam le, hány békát kaptam el? Na jó, békát csak egyet, de az igen fürge volt és én mégis elkaptam! Mennyi játék, mennyi kaja, mennyi élmény és szeretet fért ebbe az öt évbe, és én minden percét élveztem! Na jó, a fésüléseket nem, de amikor már bosszút álhattam a régi fésűn… na, azt igenis élveztem! Tökéletes öt év volt. Megmondod ezt nekik, Angyal? Megmondod?

Az ereje ismét elhagyta, és nem hallhatta, ahogyan az angyal szinte csak lehelte a választ: már tudják.

Az alvásból mozgolódásra ébredt. Végre, itt van Ő! Most már nincs visszaút, köszönni kell és menni kell. De hogyan köszönnek el azok, akik soha többé nem találkoznak? Mit mondanak egymásnak? Félek, Angyal! – gondolta.

– Félek, Anya! –  kiáltotta.

Ő sírva térdelt mellé. Nem tudta, mit csináljon, hogyan fogja meg, hogy ne fájjon?Félek, Anya! – kiáltotta ismét a kis lélek.

– Én is félek, bébi – sírta Ő.

– Szeretlek, Anya – mondta a kis lélek.

– Szeretlek, Drazsi! – válaszolta Ő.

Amikor a beteg szív utoljára dobbant, az angyal kedvesen kisegítette a kis lelket a beteg testből.

– Most már nem fáj semmi – mondta.

– De Nekik csak most fog igazán – felelte a kis lélek.

Egy tenyér özelről, benne egy lila viola.

Egy meg nem ünnepelt anyák napja története.

Prompt: Anyák napja.
Tervezett idő: 1 óra.
Tényleges idő: 50 perc.
Olvasási idő: 4 perc.

52 novella. 2020#18

Drága Kisfiam!

Amikor ezt a levelet olvasod, én már nem vagyok – és milyen furcsa a sors: amikor ezt a levelet írom, Te még nem vagy. Az én életemben Te későn fogsz megszületni, a Te életedben pedig én korán fogok elmenni, és sok-sok évet kell úgy leélned, hogy nem hallod többé a hangomat, nem látod többé az arcomat, és egyre csak ismételgeted magadban a kérdést: mi lenne, ha…? Ne gyötörd magad, drága Kisfiam, elmondom neked.

Ha még élnék, Te valamilyen ürüggyel már tegnap átjöttél volna. Én úgy csinálnék, mintha nem tudnám, hogy másnap anyák napja és kérdezgetném, hogy minden rendben van-e, hol van a feleséged, miért nem hoztad az unokáimat? De igazából mindketten tudnánk, hogy tudom: azért jöttél volna, hogy másnap már kora reggel meglephess, és az első ünnepi pillanatok csak kettőnké legyenek. Pedig, ha nem lennél velem, akkor is tudnám, hogy szeretsz, hogy gondolsz rám. Ha soha nem mondanád, akkor is tudnám, mert ez egy kiírthatatlan ősi kódolás az emberekben, én pedig egy percig sem kételkednék a szeretetedben. Már most megígérem, hogy nagyon vigyázni fogok erre a kódra, hogy egy ici-picit se sértsem meg a felületét; de biztos vagyok benne, hogy megsértettem. Talánnem szándékosan, de bele is martam, és talán nem mondtam elégszer, de tudd: szeretlek. Már most is szeretlek, amikor még meg sem születtél, közös életünk minden percében szeretni foglak, sőt, akkor is, amikor ezt a levelet olvasod, mosolyogva figyellek valahonnan a távolbó, és a szívem most is csordultig telik a szeretettel. Mert az, aki a szívében és szívből anya nem tudja nem szeretni a gyermekét.

Szombat este nálam aludnál. Vasárnap a nappal kelnél, hogy egy hatalmas cserépben violát csempéssz a reggeliző asztalra, és egy nagy adag amerikai palacsintával várnád a konyhába lépő édesszájú jóanyádat – engem a csábító illatok ébresztettek volna fel. A mennyei reggeli mellett mindketten nevetnénk rajta, hogy milyen klisé, és megfogadnád, hogy jövőre majd francia bundáskenyérrel lepsz meg, de mindketten tudnánk, hogy ez nem igaz. Az amerikai palacsinta a specialitásod, én tanítottalak meg – én foglak megtanítani – rá, és nálad jobban nem készíti senki. A kényelmes és bőséges reggeli mellett jókedvűen és őszintén beszélgetnénk. A palacsintából csak néhány maradt volna meg ekkorra. Egyikünk sem mondaná ki, de mindketten tudnánk, hogy a hamarosan betoppanó unokáimnak hagytam volna meg az utolsó pár darabot. És mintegy végszóra, megérkezne a menyem és a két gyönyörűséges kisunokám; ők is cserepes violát hoztak volna a nagymamájuknak. Vigyázz rájuk, de ha majd nagyok lesznek, kérlek, ne riassz el minden udvarlót mellőlük.

Most biztosan csodálkozol, honnan tudom most, amikor Te még nem vagy nekem, hogy akkor, amikor én már nem leszek neked, épp a kislányaidnak olvasod fel anyák napján ezt a levelet, amit évekkel az után találtál, hogy én már nem vagyok veled. Talán el sem hiszed, de ez az anyai megérzés – mert egy anya szíve mindent lát. Ha most behunyom a szemem, egyszerre élek át minden pillanatot, amit valaha veled tölthetek majd, egészen onnantól, hogy a pocakomban Kiséletnek becézve vártad, hogy végre világra jöhess, minden gyerekkori örömödön, minden kamaszkori bosszúságodon, felnőttkori veszteségeden és boldogságodon át addig, amíg a sors úgy nem dönt, hogy szétválaszt bennünket, mert ez az élet rendje. Sőt, láthatod: még azon is túl veled vagyok, addig, amíg szükséged lesz rám és még annál is tovább.

Boldog anyák napját – szokták mondani, de ezt a legtöbben félreértik. Nem az anyákat kellene ünnepelnünk ezen a napon, hanem az anyaságot és a gyermekeket, akik lehetővé tették, hogy az anyák napja rólunk szóljon. Ezért én most így búcsúzom: köszönöm, hogy anyává tettél.

Szeretlek mindörökké,
Édesanyád


Borítókép: Alex Loup // Unsplash

A habos hullámú kék óceán és a fekete föld találkozása.

A Kék bolygó.

Prompt: A Föld napja – Írj egy olyan világról, ahol az emberek vigyáznak a bolygójukra!
Tervezett idő: 1 óra
Tényleges idő: 1 óra (+ rákészülés)
Olvasási idő: 7 perc

52 novella. 2020

– Réges-régen, még az idők kezdetén vagy talán annál is régebben, amikor a bolygónk még nem volt, amikor még a csillagunk sem volt, sőt még a galaxis sem volt – de az is lehet, hogy még semmi sem volt – létezett egy másik világ. Valami tehát mégiscsak volt. Mind, aki csak ismerte, Kék bolygónak hívta ezt a világot. Tudjátok, hogy miért?

Amikor nagyapó mesélt, az utca, sőt olykor az egész környék minden gyereke köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta a történeteit. Nagyapó nagyon öreg volt már. A keze remegett, ha felemelte a teáscsészét, a lába csak nehezen vitte előre, ráadásul ilyenkor egy botot hívott segítségül. A gyerekek már megszokták nagyapó különcségeit és már csak akkor merült fel a kérdés, hogy vajon miért nem kér magának új lábat, ha új család költözött a környékre. Ilyenkor a délutáni közösségi munkálatok során összeverődő szülőktől kezdték el kérdezgetni az újak, hogy nagyapó hogyan lehet ilyen öreg, miért nem kapott még átültetést vagy cseréltette le nehezen működő végtagjait már régen robotkarra vagy -lábra.

Érdekes módon a gyerekek sokkal elfogadóbbak, mint a felnőttek, és a mesedélutánok újoncai csak néhány alkalom után tették fel nagyapónak a kérdést, miután otthon a vacsora asztal mellett hallották, amint a szülei az ő furcsaságairól beszélgetnek.

– Nagyapó, te miért vagy ilyen öreg? – kérdezgették ilyenkor. – Nagyapó, neked miért nincsen vasból a kezed?

– Hogyis ne?! Először a kezem, aztán a lábam, végül a szívem cseréltessem le? Akkor aztán igazán vasszívű lennék, kell az nektek?

A szíve helyett néha a keményfejűségével viccelt, de ennyivel le is rendezte általában. Az igazság az, hogy nagyapó valóban nagyon öreg volt, csak kevesen éltek már a világon az ő generációjából, és még kevesebben fogadták el a mesterségesen megnövelt életkor nyújtotta előnyöket. Bogaras vénember volt, ahogyan néha azt büszkén hangoztatta, de ember volt!

A meséi szinte kivétel nélkül a régmúltról szóltak, az úgy nevezett bolygótörténelem előtti időkről; noha a maga közel négyszáz évével csoda, hogy még emlékezett bármire is a gyerekkorából. Most is vagy 25-30 arcocska gyűlt köré, hogy a mai mesét meghallgassa.

– Mert kékek voltak a fák?

– Mert kék téglákból építkeztek?

– Mert az űr kék és emiatt kéknek látták a bolygót?

A kisebb gyerekek egymás szavába vágva igyekeztek megfelelni a kérdésre. Amikor nagyapó úgy érezte, elég hosszú hatásszünetet tartott a válaszokra várva, mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

– Nem, nem, egyikőtöknek sincs most igaza. A vize miatt kapta a bolygó ezt a nevet. Hatalmas területeket borított az óceán, öt óriási szigetre tagolva a bolygó szárazföldjét, a sok víz miatt pedig messziről valóban kéknek látszott a felszíne. A szárazföldek zöld növényekkel voltak tele, az erdeiben ragadozók portyáztak, az égen madarak cikáztak, a vizek pedig szinte túlzsúfolásig megteltek halakkal.

Nagyapó megvárta, amíg a hűhák és váók abbamaradnak, majd folytatta.

– Úgy bizony, az élet idilli volt a Kék bolygón. Ám egy napon megjelent: az ember. Csúcsragadozóként élt az állatok között: amire szüksége volt, azt elvette, amit pedig nem tudott elvenni, azt újrateremtette a maga számára. Eleinte csak kisebb elszigetelt csoportokban élt, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre csak növekedett a számára szükséges terület, és egyre csak csökkent az érintetlen, igazi vadon.

– Dehát nagyapó! Ha az ember ezen a régi bolygón igazi úr volt, hogy lehet az, hogy most itt, a saját bolygónkon be vagyunk zárva a körzeteinkbe? Itt veszélyesebbek a többi fajták?

– Nos, azaz igazság, hogy ha csak egy dolgot tanultunk meg a Kék bolygón, akkor az az, hogy nincsen nálunk veszélyesebb lény az egész világon. Vagy legalábbis még nem találkoztunk vele.

– Hogyhogy veszélyesek vagyunk? Te is ott voltál a Kék bolygón?

– Eleinte nem. Nagyon sok év kellett ahhoz, hogy az ember tönkretegye a Kék bolygót. Amikor én megszülettem, a Kék becenév már csak emlék volt. Ahogyan az ember egyre inkább egyeduralkodóvá vált a bolygón, úgy nőttek a (képzeletbeli) igényei is. Egyre nagyobb erdőket irott ki, egyre nagyobb gyárakat épített, egyre nagyobb városokban lakott. Mire én megszülettem, már csak néhány mesterségesen táplált erdő maradt fenn, állatokat szinte csak fogságban lehetett látni, a kék vizek pedig piszos szürkévé váltak a rengeteg szennyeződéstől. A hatalmas városaink falai egymást érték, a gyárkémények füstjéből álló köd pedig szinte állandó volt.

– Akkoriban már tudtuk, hogy visszafordíthatatlan, amit tettünk, és a felderítő űrhajók folyamatosan rótták az űrt, újabb és újabb lehetőségek után kutatva. Én még gyerek voltam, fiatal kamasz, amikor sikerült otthagynunk a bolygót, majd néhány év utazás után leszállnunk ezen. Az új bolygón szigorú szabályokat alkottunk, hogy még egyszer ne történhessen meg az, hogy az utódainknak kényszerűségből és nem kalandvágyból kell elhagyniuk a szülőbolygójukat. Ezért van többek közöt az is – fordult az imént kérdező kisfiú felé –, hogy be vagyunk zárva ebbe a körzetbe, és csak különleges engedéllyel léphetjük át a falakat. Ahogyan az is, hogy a gyárak csak az év bizonyos hónapjaiban üzemelhetnek, vagy éppen az, hogy bármilyen foglalkozást választunk is végül magunknak, mindnyájan el kell sajátítsunk legalább egy mezőgazdasággal vagy állattartással kapcsolatos szakmát. Tiszteletben kell tartanunk a bolygót, amely otthont ad nekünk, és ezt csak úgy tanulhatjuk meg, ha át kell élnünk néhány olyan évet, amikor bármit is csinálunk, a természeti erők uralkodnak felettünk és nem mi őfelettük. Hogy tudjuk, mi csak megtűrt élőlények vagyunk egy sokkal nagyobb játszmában.


Borítókép: Alexis Antoine // Unsplash

Alkonyati erdő, rengeteg fa, egy szarvas és két vaddisznó sziluettjével.

Az erdő.

Prompt: Alkonyati madár hangverseny az erdőben.
Tervezett hossz: 3000 karakter
Tényleges hossz: 3196 karakter
Olvasási idő: 4 perc

52 novella. 2020

– Szeretem az erdőt – mondta a lány álmodozva.
– De hisz azt sem tudod, mi az! – felelte erre megdöbbenve a bátyja. – Attól, hogy olvasol valamiről, még nem fogod megismerni. Meg kell tapasztalni ahhoz, hogy tudd, miről beszélsz!
– Igazán? És mégis mit gondolsz, hogyan tapasztalhatnám meg? – a lány hangja élesen, szinte vádlón csengett.

A fiú sokáig hallgatott. Különleges elképzelései voltak az életről, arról, hogyan kellene boldog és tapasztalásokkal teli évekkel a háta mögött majd a másvilágra lépni, ám az elveket nem tudta alátmasztani gyakorlati útmutatással; még magának sem, pláne beteg hugának.

Hogyan is tudta volna? Az évszázadokkal korábbi óriás napkitörés még most is éreztette a hatását. Azt mondják, előtte bőséges és aktív élet volt a Földön, az ég kék volt, a fű zöld, az óceán sós, a tavaszi szellő pedig csiklandozta az arcokat. Legalábbis a könyvek azt mondják. Ám az emberiség – azon kevesek, akiknek sikerült túlélniük – a földfelszín alá költöztek. Ekkoriban alakult ki az a városrendezési forma, amely ma is tartja magát: a lefelé építkezés; a földfelszínen pedig azóta egy lélek sem járt.

Eleinte voltak próbálkozások – ezt Abel a történelem könyvekben olvasta: önjárókat és drónokat próbáltak felküldeni időről időre a felszínre, de a felszín továbbra is lakhatatlannak bizonyult. Egy idő után azonban elmaradtak a felderítések, az emberek megszokták az új otthonaikat, az újonnan születetteknek pedig már ez vált természetessé. Csak néhányan, a nagy álmodozók, mint ő is, gondoldoltak már arra, vajon milyen lehetett az élet régen. Gyermek-álmok. – mondták a szülei – Majd kinövi őket.

Ám Abel nem nőtte ki. Gyerekként és tinédzser korában mindent felfalt, amit a régi időkről találni lehetett, az iskolaválasztásnál pedig csak egy cél lebegett a szemei előtt: fel kell jutnia a felszínre.

A harmincas évei elejére sikerült összeállítani egy csapatot és találni – csodával határos módon – néhány szponzort, akik mind anyagilag, mind politikailag hajlandóak voltak kiállni az ügye mellett és egyengetni a csapat útját. Az expedíció előkészítése évekig tartott, az út a felszínre heteket vett igénybe.

Amikor megérkeztek a kihalt felszínre, szmogos, de belélegezhető levegő fogadta őket, a sugárzás mértéke pedig kimutathatatlanul alacsony volt a műszereik szerint. Ahogy elindultak a felderítésre, megdöbbentő látvány tárult eléjük. Egy füstokádó kéményekkel teli, kietlen tájon találták magukat, se egy szál fű, se egy darab kék égbolt. Abel csalódott volt; másban reménykedett. Már-már visszaindultak a mélybe, amikor valamelyikük egy nagyobb, sötét foltot szúrt ki a távolban. Arra indultak, és ahogy közeledtek, a remény újra élni kezdett bennük, odaérve pedig leesett az álluk.

Lassan összerakták a képet a fejükben. A város feletti földfelszínt maga a város tartja halottnak, a szemetével, amit a felszínre halmoz, az elhasznált levegővel, a kiáramló káros anyagokkal. Ám ahogy elhagyták a városhatárt, dús lombú, élettel teli zöld erdőre bukkantak. Minden, amit Abel a könyvekben olvasott, valósággá vált számukra. Szájtátva bámultak, egy szó sem jött ki a torkukon. Végül hosszú idő után Abel szólalt meg:

– Hát szervusz, öreg lány. Vicky lesz a neved. A húgom emlékére.


Borítókép: cocoparisienne // Pixabay

Két barna nyuszi a fűben.

A húsvéti nyúl.

Promt: Itt a húsvét.
Tervezett hossz: 3000 ch
Tényleges hossz: 4010 ch
Olvasási idő: 4 perc

Kicsi koromban sosem mertem feltörni a tojásokat, mert attól féltem, hogy egyszer egy kiscsibe fog kicsipogni belőle. Amikor aztán a szüleim felvilágosítottak róla, hogy a kiscsibének kell a tyúkmeleg, hogy megnőjön és előbújjon a tojásból, akkor meg már attól féltem, hogy egy halott kiscsibe fog kipottyanni a felrepedő tojáshéjból. Amikor aztán bejött a húsvéti nyuszi is a képbe, aki tojásokat tojik (tehát nyilvánvaló, hogy tojásból is bújik elő), akkor már teljes volt a káosz, és rosszabb napjaimon omlettként felszolgált tyúk-nyuszi mutáns múmiákkal álmondtam.

Kész csoda, ha ennek ellenére viszonylag nagy tojásfogyasztó maradtam – gondolod most, kedves olvasó (egyébként tényleg az maradtam); pedig az a történet, amit most el szeretnék mesélni neked, még ennél is cifrább. Legyőzve a tojásfeltörő fóbiámat egyre kényelmesebben mozogtam a konyhában, és nem kerülték el az étlapot a tojásos pite, a madártej vagy a zöldséges omlett sem. Már-már teljesen megfeledkeztem gyerekkori félelmeimről, amikor egy napon (ez is jó régen történt már, de éppen húsvét tájékán) kikaptam egy különös, furcsa tojást a dobozából. Csupa ragya volt, mint amivel a tyúk jól megszenvedett, úgyhogy el is morzsoltam egy gondolatbeli könnycseppet a kotlósért; de ennél érdekesebb volt a fogása.

Amikor kézbe veszünk egy tojást, ha picit forgatjuk a tenyerünkben, érezni, ahogyan a nehézkes sárgája ide-odagörög benne, meg-megváltoztatva ezzel a tojás súlypontjánek helyét. Nos, ez a tojás, amiről most mesélni akarok, nem csinált ilyet. A súlya megvolt a méretéhez képest, de belül semmi nem mozgott, sőt, valahogy üregesnek tűnt. Nem tudom elmagyarázni, de remélem nagyjából érted, hogy mire gondolok. Minden, a tojásokhoz kapcsolódó gyerekkori rémálmom hirtelen visszatért.

– Egy döglött csibe – gondoltam.
– Nem. Az mozogna. Ide-odapuffanna a héjban – vitatkoztam saját magammal.

Rémületemben már-már a szemetesbe dobtam – mit dobtam, lendületes mozdulattal hajítottam – a tojást, ám végül győzött a kíváncsiság. Mi lehet benne?

Óvatosan egy tiszta pohár széléhez ütögettem, hogy a héj megrepedjen, majd amilyen messzire csak tudtam, eltartottam magamtól, így bontottam ketté. Nem esett ki belőle semmi. Ezt jó jelnek tartottam, úgyhogy óvatosan – még mindig jó messzire eltartva – magam felé fordítottam a két héjfelet. Nagyon lassan, hogy a legkisebb jelre is felsikolthassak és teljes erőből a mosogatóba vághassam, bármi is rejtőzik benne – ám mikor már beleláttam, a csodálkozástól elakadt a szavam és tátva maradt a szám.

Közelebb húztam a héjakat, hogy jobban megszemlélhessem a tartalmukat: egy miniatűr kis világ két felét. Mintha egy ódon kastély útvesztőibe nyerem volna bepillantást – ablakok, lépcsők, falak, erkélyek – rózsákkal beültetett erkélyek! – tárultak a szemem elé. És mintha ez nem lett volna elég: a kastélyka tele volt élettel. Fehér, barna és szürke nyuszik szaladgáltak ide-oda (ki két, ki négy lábon), mint akiknek még rengeteg a dolguk. Tán estély lesz?

Egy barna nyuszi az egyik erkélyt sepregette épp, két szürke pedig egy szőnyeget porolt ki az udvaron. Egy kéményen keresztül füst vagy gőz tört elő.

– Az lehet a konyha – gondoltam ámulva, és mintha csak a gyanúmat akarta volna igazolni, a következő pillanatban egy szakácskalapos nyuszi lépett ki az ajtón, répát lóbálva a kezében.

Az egyik ablakban festőállványt véltem felfedezni, és hamarosan meg is jelent előtte egy svájci sapkás nyuszi, ecsettel a kezében. Minél tovább néztem, annál többeket fedeztem fel, amint dolgukra siettek egy-egy folyosón vagy a lépcsőkön rohantak fel vagy le. Nem tudom, meddig állhattam ott szájtátva, amikor a töréshez legközelebbi lépcsőn egy fehér nyuszit vettem észre, aki vadul integetett felém.

– Igen? – hajoltam önktelenül is közelebb, amikor halkan megszólítottam.
– Megtennéd, hogy visszacsukod a fedelet? Közeledik a húsvét, és rengeteg még a dolgunk.

Hát így esett, hogy egyszer sikerült meglesnem a húsvéti nyulat – pontosabban nyúl sereget, hiszen ennyi munkát egy nyuszi magában nem tudna elvégezni.


Borítókép: Fidel Fernando // Unsplash

Szmogos városi látkép a magasból.

Koromsötét.

52 novella. 2020#13

Promt: Megörültem a napsütésnek.
Tervezett hossz:
Tényleges hossz: 7018 ch
Olvasási idő: 7 perc

Tegnap, hosszú idő után újra látni lehetett a Nap nyomait. Nem volt még igazi fény, de a felszínen gomolygó füst mintha halványabbá vált volna, és néhány gyenge fénypászma is áthatolt rajta. Ez csak a Nap lehet, nem? Mi más emelkedne fel az égbe ebben a sokéves sötétségben, hogy levilágítson ránk?

A frontvonalban voltam, amikor a baj megtörtént. Alig kezdtem az egyetemet, amikor meghallottam az első pletykákat, az egyik tanszék felállított egy kutatócsoportot, mert egy addig ismeretlen, alvó vulkán nyomaira bukkant. Már első hallásra lenyűgözött a gondolat, és rögtön tudtam, hogy ennek a projektnek a részesévé kell vállnom. Egy vulkán! Napokig szinte csak ez az egy szó járt a fejemben. Akkoriban nem volt divat, hogy valaki azért menjen egyetemre, mert tanulni akar. A végzettség egyszerűen csak egy papír volt, amit meg kellett szerezned, ha boldogulni akartál az életben. Mint az általános iskola; soha senki nem kérdezi meg tőled, hogy tudod-e, mennyi háromszor hat, de meg kell tanulnod.

Mivel 100 tanulból 98 csak azért járt egyetemre, mert muszáj volt, és végzős korára is legfeljebb a hallgatók 10%-a érezte úgy, hogy hasznos tudást szerzett, gólyaként nagy feltűnést keltettem az érdeklődésemmel. Minden tudni akartam a kutatásról, noha sokan próbáltak lebeszélni róla, hogy belefolyjak. Igazából mindenki próbált lebeszélni róla. Időfecsérlés. Hasztalan. – ilyen és ehhez hasonló érvekkel próbáltak lebeszélni a barátaim és a családtagjaim, de nem hallgattam rájuk.

– Nem érdekel. Ott a helyem. – volt a már unalomig ismételgetett válaszom.

Az egyetemen is hasonló volt a lelkesedésem fogadtatása. Tanáriam kitérő válaszokat adtak a kérdéseimre, és a legtöbben úgy viselkedtek, mintha az egész projekt nem is létezett volna. Sokat elárul az akkori oktatási rendszerről, hogy még a benne dolgozók is szégyellték felvállalni azokat a kollégákat, akik lelkesedtek a kutatási területükért – sőt, azokat is, akiknek egyáltalán volt kutatási területe. Rossz értelemben vett csodabogárnak tartották az olyan zöldfülűeket, mint én, akik valóban tanulni, kutatni és tudni akartak. Utólag belátom, talán igazuk volt, de ezt sosem gondolom komolyan, hiszen nem tudhatták, mit szabadítunk majd a világra évekkel később.

Ahogyan én sem tudtam, ezért addig nyomoztam, amíg meg nem találtam a pletyka forrását: egy olyan harmadéves hallgatót, aki egy rövid ideig benne volt a kutatócsoportban. Mint kiderült, csak viccből csatlakozott a különcök ezen fura csapatához.

– Mint a sátánisták, érted? – magyarázta nekem. – Csak tartozni akartam valahová, de amikor kiderült, hogy komolyan gondolják ezt az őrültséget, akkor magamhoz tértem és otthagytam őket.

Tőle sikerült megtudnom, hogy melik tanszékhez tartozik ez a szégyenletes projekt és, hogy ki a kutatócsoport vezetője. Goron professzor eleinte szkeptikusan fogadott, ám hajthatatlan voltam, így sikerült meggyőznöm róla: adjon nekem egy esélyt. Hogy megértsék, kedves olvasók, mennyire lehetetlen küldetés volt akkoriban a tanulás és a tudni akarás, tudniuk kell, hogy mire eddig eljutottam, már gólyaévem végénél jártam. A professzor azt kérte, hogy a vizsgaidőszakban koncentráljak a tanulmányaimra, és ha még utána is érdekel a dolog, a nyári szünetben keressem meg. Talán azt gondolta, én is csak egyetemi unaloműzőként tekintek egy ilyen projektre. Mindenesetre miután kiléptem az utolsó vizsgám után az ajtón, az első után ismét hozzá vezetett. Pár nappal később pedig a csoport megbeszélésén találtam magam.

Sajnos – vagy inkább szerencsére, ha az én szemszögemből nézzük – a kutatásoknak nem csak az egyetemeken volt rossz a renoméja; szponzort találni egy vulkánkutató projekthez, pláne egy alvó vulkánhoz egyenesen lehetetlen feladatnak tűnt. A befektetőkkel egy kicsit nagyobb szerencsénk lehetett volna, ám nem volt mit felajánljunk cserébe – ha csak azt nem, hogy örökre elfelejtjük ezt az őrültséget, bár befektetésnek még ez sem lett volna nagyon jövedelmező.

A következő közel két évben csak megfigyeltünk és elemeztünk. Az egyetem rektora engedélyezte, hogy használjuk az ezeréves felszereléseket, hiszen úgyis csak érintetlenül állnának a raktárban, de figyelmeztettek minket, hogy amennyiben túlsok áramot használunk el az egyetemi kvótából, ezeket is elveszik. Ígyhát méginkább csak elemeztünk. Két (a projekt többi tagja számára négy) hosszú év után végül találtunk egy szponzort: egy bogaras öreg urat, akinek a fia nem sokkal korábban csatlakozott a projektcsapatunkhoz. Karl késői gyerek volt, az apja pedig, egy több világvállalkozást megalapító üzletember bármit megadott a fiának.

Az előkészületekkel több hónapig tartottak, végül tíz fős csapatunk egy szeptember eleji, csípős hajnalon útrakelt, három nappal később pedig már a terepen vizsgálhattuk a vulkánunkat. A mi vulkánunkat, igen, magunk között ma mai napig így hivatkozunk rá. Kutatásaink szerint több tízezer éves lehetett, a mélyben még fortyogott, ám a felszínen mindössze csak egy barátságos kis dombocska volt. Hamarosan megérkeztek a nagygépek, és egy héttel később már elkezdtük a fúrást is. A távoli megfigyelések hosszú évei után mindössze két, nagyon rövidnek tűnő hónapot töltöttünk a helyszínen mielőtt a baj bekövetkezett.

Ahogy egyre lejjebb ástunk, a vulkánunk egyre nyugtalanabb lett – mintha csak éreztetni akarná velünk, hogy nem örül, amiért fel akarjuk rázni évtízezredes álmából. Persze eszünkbe sem jutott, hogy felrázhatnánk. Naívak voltunk.

A két hónap leteltével hazajöttünk, hogy az adatainkat kielemezzük. Néhány napig rá sem néztünk az egyetemi műholdakkal a területre – bár az a pár nap már valószínűleg nem sokat számított volna. Amikor aztán újra ráálltunk a távoli megfigyelésre, azonnal észrevettük, hogy valami megváltozott: valóban felráztuk a vulkánt. Jéggédermedve álltunk az új adatok felett, napokig tartott, míg felocsúdtunk. A következő hetekben megpróbáltuk felbecsülni a lehetséges károkat, és mire a vulkán füstölni kezdett, már kész akciótervvel álltunk elő. Humbug! – mondták, amikor a vezetőket figyelmeztetni próbáltuk.

A többit pedig már tudják. A vulkán kitört – minden idők legnagyobb feljegyzett kitörését regisztráltuk akkor. A hónapokig tartó lávafolyam megállíthatatlanul tört a felszínre, mintha a  Föld magja akarna elúbújni a kürtőn keresztül. A sziget, ahol állt (illetve ekkora már mondhatni tombolt) nagy kiterjedésű volt, de a növény- és állatvilágot leszámítva lakatlan. A láva, ha el is érte volna az óceánt, a vízben megkövülve csak a maga relatíve szűk területén okozott volna jelentős károkat. A világkormány mégis úgy döntött, a kitörést meg kell állítani. A kürtőt a magasból, katonai vadászgépek összehangolt munkája eredményeként – minden tiltakozásunk ellenére – eldugaszolták egy, a katonai titkosszolgálat számára kifejlesztett, tűzálló anyaggal. Ez néhány hétre megállította a lávafolyamot, ám ami azután történt… Az egyre emelkedő nyomás kirobbantotta a kürtőt, a világméretű robbanás pedig hosszú évekre füsttel, korommal és porral töltötte meg a földi atmoszférát. Azóta nem is láttuk a napot. Egészen tegnapig.


Borítókép: Kristen Morith // Unsplash

Sötét szobában szemben állunk a kandallóval, szinte csak a lángoló fahasábok és a kandalló sziluettje a kivehető.

A gyufás skatulya

Prompt:
A legutóbb kiolvasott könyved egyik véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával kezdődjön és egy másik, szintén véletlenszerű oldalának véletlenszerű szavával végződjön a történet. Nálam ez akövetkezőképp alakult:
Könyv: Karinthy Frigyes – Tanár úr kérem (75 oldal)
Első szó oldalszáma: 31
Első szó szószáma: 42 (szembenéz)
Utolsó szó oldalszáma: 28
Utolsó szó szószáma: 83 (valami)
Tervezett hossz:3158
Tényleges hossz: 3159 (szóközök nélkül, mert későn vettem észre, hogy rosszul van beállítva a számálálóm)
Olvasási idő: 4 perc

Szembenéz a gyufás skatulyával az öregember. Egészen közelről szemléli, a szeme majd’ kigúvad. Üres. Bárhogyan forgatja, bármilyen szögben tartja, bárhogyan rázogatja, az eredmény mindig ugyanaz: a gyufás skatulya üres. Visszarakja a dobozt a kandallópárkányra, és miközben a dolgozószobából a konyhába siet, átfagyott kézfejeit dörzsölgeti, hogy egy kicsit átmelegedjenek.

A konyha szerény – az egész lakás szerény. Egy lyuk méretű hálószoba, benne egy kopott, kétszemélyes ágy, rajta kifeküdt matraccal, ám a dunyha rajta jó vastag. Mellette egy apró asztalka éjjeli szekrény gyanánt és egy öreg szék ruhaállványnak. A dolgozó szoba valamivel nagyobb; itt egy méretes íróasztal kapott helyet, rajta magas tornyokban papírhalmok állnak, tintatartók és néhány penna. Az asztal kissé viseltes, látszik, hogy sokat ültek mellette: gyertyaviasz maradékok és megszáradt tintafoltok árulkodnak a sokszor késő estig tartó munkáról. Ebbe a szobába két régi fotelt és még egy kis asztalt is besúvasztottak, valamint ennek a szobának az éke az említett kandalló. A lakáska harmadik helyisége a konyha, ahová az öregember éppen tart. Az apró tűzhely mellett egy rövidke konyhapult, szélén lavór a mosogatáshoz, felül pedig az egész falat betöltő szekrénysor. A két személynek éppen megfelelő méretű étkezőasztal a konyhapultra merőleges falon foglal helyet, két egyszerű székkel, pár lépéssel mögötte pedig függyönnyel leválasztva a vizesblokk.

Az öreg, nevezzük Soundersnek, a konyhaszekrényt veszi célba. Kinyitotja a középső ajtót, és leemel a felső polcról egy henger alakú kávés dobozt. Ebben tartja a Sounders házaspár a pénzencskéjét, ám most alig-alig csörgedezik valami kis penny az alján, talán pár shilling, ha mindet összeteszi. Fejben gyors számvetést végez. Fizetést ő csak bő egy hét múlva kap, a felesége minden pénteken gyarapítja a családi kasszát. Ha ebből leveszi a napi betevő árát és azt az összeget, amivel a tűzifáért még tartoznak a mindenesnek, nem sok marad, a gyufa ára pedig mérhetetlenül felszökött az utóbbi időkben. Fát bárki tud vágni magának az erődben, mondták a parlamentben, de gyufát vesz minden családnak, ha fűteni akar. Már pedig fűteni kell, ha túl akarják élni ezt a különösen fagyos telet. Így a kormány központosította a gyufa árát és magasan megadóztatott minden skatulyát.

Mr. Sounders lyukas zoknijára és szakadt nadrágjára néz. Ha szólna róluk a feleségének, azonnal megstoppolná a zoknit és szaladna pár rőf textilért a vegyesbe, hogy munka után, éjjel, gyertyafény mellett új nadrágot varrjon a férjének – még ha utána napokig nem esznek is. Egy tanár nézzen ki valahogy! – mondogatta mindig. Most ráadásul fagyoskodhatnak is, ha nincs mivel begyújtani a kandallóban. Mr. Sounders ezt nem hagyhatja: Mrs. Sounders kicsit gyengélkedik mostanában, melegre, élelemre és pihenésre van szüksége. Előveszi a felesége varrósdobozás és szedett-vedett módon megstoppolja a zoknit, girbegurba vonalakkal és gyengécske öltésekkel pedig megvarrja a nadrágot.

Az így rendbehozott ruházatában lesétál a mindeneshez, hogy vegyen nem egy, hanem mindjárt két doboz gyufát. Hazamegy, de nem gyújt be egyből, inkább sálban és kabátban ül le dolgozatokat javítani. A felesége munkaidejének végén ő is feláll, feltesz egy kanna vizet a tűzhelyre, és míg a víz felforr, megteríti az asztalt. Kenyeret, vajat és a különleges alkalomra való tekintettel kolbászt rak az asztalra. Mrs. Sounders éppen abban a pillanatban nyit be az ajtón mosolyogva, amikor felforr a teavíz.

– Boldog évfordulót, John! – mondja, kezében egy pár új gyapjúzoknival.

Mr. Sounders szélesen elmosolyodik, és fejét csóválva feddi önmagát: hiába, az asszonyok mindig tudják, ha a háztartásban tönkremegy valami.


Borítókép: Craig Adderley // Pexels

Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

A köd.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Az aznap reggel sem indult másképp. Az ébresztőm előtt keltem – bár a biztonság kedvéért azért beállítottam, de mindig felébredtem, mielőtt megszólalt volna –, majd egy kis lustálkodás után kimásztam az ágyból. Lefőztem a reggeli teámat, és amíg a teafű ázott, felöltöztem az akkorra már rutinszerűvé vált reggeli sétámhoz. Sok rétegben, hogy ha kisüne a nap, legyen mit levetni. Amíg a teámat kortyoltam (forrón, hogy átmelegítsen a nyirkos séta előtt), a ködöt bámultam; egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a természet ezen titokzatos tejfüggönyéről, ami mögött bármi rejtőzhet. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy nap esetleg olyasmit találok mögötte, ami addig nem volt ott – vagy épp olyasmit nem találok, aminek ott kellene lennie.

Elindultam a szokásos köreim egyikén. Bekukkantottam a malac ólba, ahol a lakók vidám röfögéssel adták a tudtomra, hogy már túl vannak a reggelijükön; beintegettem a tyúkoknak, akik amúgy soha rám se hederítettek, amíg a tojások közelébe nem merészkedtem; elsétáltam a nagy mező mellett, ahol a bárányainkat sejtettem – ketten közülük meg is voltak, a többiekben csak reménykedhettem. Amikor aztán átléptem a birtokunk határát, a köd mintha hirtelen megsűrűsödött volna; az addigi néhány méter látótávolságom hirtelen alig másfél méteresre csökkent. Nem mondom, hogy nem lassította lépteimet ez a hirtelen jött vakság, de az utat ismertem, mint a tenyeremet, így ha lassan is, de nagyjából magabiztosan vágtam neki a szokásos körnek.

Nagyjából a második kilométeren lehettem túl, amikor valami neszezésre lettem figyelmes, majd tovább fülelve a nesz inkább csilingelő nevetéssé erősödött. Köd lévén nagyon nehezen tudtam megállapítani, merről jön a hang vagy, hogy milyen messziről sodorta oda nekem az a gyenge kis szellő, ami az imént még sehol sem volt. Ám a hang mégis annyira megigézett, hogy nem bírtam ellenállni neki, és miután megtippeltem, hogy vajon merről jöhet, elindultam az irányába. Letértem az ismert ösvényről anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, vagy hogy felmértem volna a kockázatát: mi van akkor, ha a köd aznap egyáltalán nem száll fel és teljesen elveszek az erőben. Akkor aztán napokig keringhettem volna a tanyától talán csak néhány méterre, anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok. De a hang, mint mondtam, annyira megigézett, hogy nem törődtem ilyesmivel, csak elindultam az irányába. Valami pedig belülről azt súgta, hogy jó irányba tartok. Ahogy haladtam előre, a hang egyre hangosabb, egyre igézőbb lett, engem pedig már az sem zavart – észre sem vettem szinte –, hogy minden járt ösvényt elhagyva, árkon-bokron haladok az irányába.

Fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el a köd, ám egyszercsak azt vettem észre, hogy már tisztán hallom a hangot és bármelyik fa mögött megpillanthatom annak tulajdonosát – és valóban, amikor a következő bokron átbújtam, megpillantottam őt. A nagyanyátokat.”

„A nagyit! A nagyit!” ugrándozták körül a négy-nyolc év forma lurkók a hintaszékében a múltba révedő szemmel mesélő, őszhajú, szakállas öregembert.

„De nagypapa!” vetette közbe a legidősebb unoka. „Hogy láthattad a nagyit, ha egyszer köd volt?”

„Nem-nem-nem!” szólt közbe az egyik apróság. „Hogy lehet az, hogy hallottad a tündérkacajt, ha egyszer te emberből vagy?”

„Emberből volt!” torkolta az imént közbeszólót a harmadik unoka. „Amikor egymásba szerelmesedtek, ő is átlényegült. Igaz, nagyapa?”

Az öregember mosolyogva nézett végig unokái hadán. Sokszor mesélte már el ezt a történetet nekik, és ők mindannyiszor áhítattal halgatták végig, és szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Persze mindig másik unokán volt a sor, hogy erre vagy arra rákérdezzen, de a mese és az azt követő szertartásosság mindig örömmel töltötte el a szívét.

„Amikor a nagyit megláttam, akkor egyszerre már nem volt köd. Mintha csak elfújták volna. Olyan tisztán láttam, hogy nem is lehetett kérdés, hogy ő az életem valódi célja. Az ő boldogsága.” Az öregember ezt az első kérdezőhöz címezte, majd a másodikhoz fordult. „A tündérkacajt pedig, úgy mondják, bárki meghallhatja, akinek tiszta a szíve, ha neki szól. Azt hiszem” itt már ismét a teljes siserehadhoz beszélt „nagyanyátokkal minket egymásnak szánt az ég, így meg volt írva a sors könyvében, hogy meg kell hallanom a hangját, akár a legnagyobb ködön, vagy a legnagyobb zajon át is.”

Erre a végszóra belépett a szobába egy idős asszony. Sugárzó szépsége egyértelművé tette, csakis ő lehet az a bizonyos tündérnagymama, akiről a mese szólt. Lágyan, tele szeretettel rámosolygott az öregemberre, majd gyengéd határozottsággal véget vetett az esti mesének és ágyba tessékelte az unokák seregletét.


Borítókép: Lum3n.com // Pexels

Wella, a berni pásztor egy üregi nyulat árbázoló tanösvény tábla előtt áll.

A fehér nyuszi.

52 novella. 2020#1

Prompt: Olyat kapsz, hogy nyulat fogsz (ld. képen).
Tervezett idő:
Tényleges idő:
Olvasási idő: 10 perc.

Sokat járunk mostanában a vadregényben, Wella meg én. Éljenek a nyugalmas, munka nélküli napok. (Mármint szabadságon lévős. Nem vagyok munkanélküli vagy ilyesmi.) Mivel több mint tíz éve lakunk ezen a környéken – belegondolni is döbbenet, de erről majd máskor – viszonylag magabiztosan állíthatom, hogy a Merzsén (ez a kedvenc természetvédelmi területünk, egyben szomszédos lapvidékünk neve) nem lehet eltévedni. Vagyis magabiztosan állíthattam, egészen másfél hónappal ezelőttig, amikor egy jó negyedóra erejéig nem egészen tudtam, merre vagyunk; történt ráadásul mindez azután, hogy fennhangon kijelentettem a velem kiránduló unokatesómnak és kutyájának, hogy jobban ismerem a területet, mint a tenyeremet. Na de most nem erről a tavalyévi kirándulásról akarok mesélni.

Idén történt, egészen pontosan újév napján, amikor jó (vagy épp már unalmas) szokásunkhoz híven ismét megnéztük a láprétet, felmásztunk a madárkilátóba, körbegyalogoltuk a kis mocsarat, megszagoltunk ágat-bogat és lócitromot (ez utóbbi inkább Wellához köthető), és korgó gyomorral már hazafelé vettük az irányt, amikor Wellát egy addig járatlan ösvényre csalogatta az orra. Először le akartam beszélni a kitérőről, mert akkorra már órák óta kutyagoltunk, de csodaszépen sütött a nap, és ha már az év első napján nem vállalunk be egy kis kalandot, vajon mit várhatunk majd a 2020-as évtől?

Ezekkel a gondolatokkal vágtunk neki az új ösvénynek. Amikor az első tulipánt megpillantottam, még nem gyanakodtam, bár hogy furcsállottam a dolgot, az nem kifejezés! Egy igazi, élő, rózsapiros tulipán, január elsején, a vadregényben! Miután megcsodáltam (próbáltam Wellát is ámélkodásra bírni, de nem hagyta magát), hagytam, hagy virágozzon tovább magányában (miért zarándolkolt volna ilyen messze az ültetett kertektől, ha nem szeretne egyedül lenni?), és továbbindultam. Ám ahogy haladtam befelé az ösvényen, minden egyes lépéssel egyre idegenebb lett a táj. Idegen, abból a szempontból, hogy a naptár nem lapozódott közben, a helyszín csak 60 centiket vándorolt el lépésenként, mégis egyre kevésbé ismertem rá. Szavakkal nem lehet elmondani azt a zavart, ámulattal teli különös érzést, amit a rét (mert hogy egy rétre lyukadtunk ki hamarosan) látványa ébresztett bennem. A ragyogó napsütés nem változott, ám a virágok – kertbe, mezőre és erődszélre valók vegyesen –, amelyeknek az iménti kis tulipán még csak hírhozója volt, tucatszám nőttek körülöttünk. Madarak zsongtak, mintha a tavasz legkellemesebb napja lenne éppen; egyes fajoknak udvarlásra, míg másoknak fészeképítésre, megint másoknak már családalapításra való. A sűrű fű, és az élettel teli fák leveleinek zöldje olyan friss volt, mint amikor egy gyors zápor után szivárványt fest a Nap az égre.

Nagyon éhes lehetek már, hogy hallucinálok – gondoltam magamban. Behunytam a szemem, megráztam a fejem, majd újra kilestem a szemhéjaim mögül, hogy szemrevételezzem az iméntinél bár sokkal szomorúbb, január lévén mégis sokkalta természetesebb télies tájat. De nem akart működni a trükk: amikor a szemeimet kinyitottam, ugyanaz a káprázatnak hitt, képtelen tavaszi mező fogadott, amit az imént el akartam hessegetni magamtól. Wella megérezhette a zavaromat, mert felhagyott az ismeretlen szagok és illatok feltérképezésével, odajött és -bújt hozzám, mintegy jelezve, hogy azért nem akkor a baj, bármit gondoljak is, hiszen egymást még nem veszítettük el. Miközben szájtátva bámultam, leguggoltam, majd -térdeltem Wella mellé és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó szalmaszálba, ami még az épelméjűek világához köt. És akkor láttuk meg… a nyuszit.

Először Wella figyelt fel rá (ami, meg kell mondjam, nagyon nem jellemző amúgy az én kis vaksimra), majd a füle állásából és a feje apró megbillentéséből tudtam én is, hogy valami történt. Követtem a tekintetét a mező majdnem túlfelére, aholis egy hófehér nyuszi mászott elő éppen egy üregi nyúlnak való lakhelyről. Éppen olyan nem ideillő lett volna a megjelenése, mint a virágoké, a madaraké és úgy egyáltalán a tavaszé ezen a réten, ha még adtam volna az ilyesmire, de a szürkeállományom ekkorra már feladta az ilyetén irányú próblkozásokat. Az viszont még így sem kerülte el a figyelmemet – pláne a megfeszült izomzattal mellettem ülő Welláét – hogy a nyúl észrevett bennünket, és elindult, igen, felénk. Óvatosan, meg-megállva közelített, s ilyenkor az orra veszettül mozgott, mintha a szagunkból nem csak minket térképezett volna fel, de az ártó vagy éppen jó szándékunkat is ki tudta volna következtetni.

Amikor egészen közel ért, már-már azt hittem, hogy megszólal – a Lewis Carollt híressé tevő Csodaország történetek óta tudjuk, hogy ez nem is lett volna annyira lehetetlen. De nem, a mi nyulunk nem szólalt meg. Felült a hátsó lábaira, majd amikor végérvényesen megbizonyosodott róla, hogy nincs bennünk ártó szándék (ami, valljuk be, egyszerre volt bátor és botor dolog tőle, lévén egy kutyával ültünk ketten vele szemben), egy újabb ugrással ott termett Wella előtt. Nincsenek szavak (tudom, ezt egyszer már mondtam, de tényleg nincsenek) arra, amit akkor éreztem, amikor láttam, ahogyan a két kis (Wella részéről egy kicsit nagyobb) plüss összedugja az orrát az én orrom előtt. Ahogyan arra sem, hogy Nyuszi úr (Alice után szabadon) Wella után engem vett górcső alá. Óvatosan megszaglászott minden irányból, majd ahogyan a macskák szoktak, felmászott az ölembe (eddigre már törökülésben ültem a földön, de hogy a térdelésből mikor váltottam ebbe a pozícióba, meg nem tudnám mondani) és elfészkelte magát.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogyan mondani szokás. Olyan volt, mintha Nyuszi úr sugározta volna magából. Nem tudom, meddig ülhettem ott ebben a nyugalomban, egyik kezemmel Wellába kapaszkodva, ölemben Nyuszi úrral, de azt éreztem, hogy örökre itt tudnék maradni. És még valamit éreztem ebben a biztonságos nyugalomban: most éreztem meg igazán, hogy mennyire megterhelt 2019 lelkileg. Mintha egy egész év fáradtsága tört volna rám hirtelen. A sapkát és a sálat (amiket már akkor levettem, amikor megérkeztünk ebbe a váratlan tavaszba) párnaként használva óvatosan a hátamra dőltem. Nyuszi úr nem mozdult az ölemből, Wella pedig óvatosan odakuporodott mellém. Egy darabig még csodáltam, ahogyan a szél játszadozik a falevelekkel, majd lehunytam a szemem, és csak a két bundás puha tapintása és a madarak éneke maradt, majd lassan ezek is eltűntek. Elaludtam.

Amikor felébredtem és kinyitottam a szememet, már otthon voltam; pizsamában feküdtem az ágyamban, Wella pedig mellettem fészkelődött, orrával böködve, hogy keljek már fel. De esküszöm az égre, hogy nem álmodtam ezt a mesebeli rétet, és újra megtalálom, ha éveken keresztül kell minden napot a mocsárban töltenem, akkor is!


Borítókép: csacsiga fotó © 2020

Töltőtoll elfektetve, fehér háttér előtt.

52 novella #2020.

52 novella. 2020#0

Az új év egy teljesen jó lehetőség arra, hogy újra nekifussak egy régi-új kihívásnak: 52 hét, 52 téma, 52 novella.

Hogyan működik?

Minden héten keresek egy témát. Előfordulhat, hogy ezeket az élet adja; lesz, amikor a naptár lesz benne a segítségemre; és ha éppen semmi ötletem nincs, nézek egy szimpatikus creative writing promtot.

Miért?

Mert tavaly nem sikerül, de élveztem azt a keveset, amit ki tudtam hozni a projektből (és magamból) mielőtt… Mert tudom, hogy bennem van az a bizonyos. És mert álmondtam egy lányról, aki valóra tudta váltani a tündérmesét, azzal, hogy nem félt igent mondani.

Hajrá 2020, hajrá Mardekár!


Borítókép: Art Lasovsky / Unsplash