Kop-kop.

Prompt: A karatered kopogásra riad fel hajnalban.
Tervezett idő:
25 perc.
Tényleges idő: 35 perc.
Olvasási idő: 5 perc.

Az első pillanatban nem tudta, mire riadt fel. Rápillantott az ágya mellett heverő órára, ami csak kis késéssel vette észre a rászegeződő tekintetet, így beletelt néhány pillanatba, mire leolvashatta róla az időt. Még, hogy önműködő, gondolta magában bosszankodva, meg fogom mondani annak a sunyi kiskereskedőnek, hogy négy évtizedet is alig bírt ki ez a vacak.

A kijelző 1:38-at mutatott. Lassan kezdtek feléledni a gondolatai és rájött, hogy valami nincs rendben. Sohasem szokott felébredni az éjszaka közepén, most pedig nem egyszerűen felébred; felriadt. Hirtelen felült az ágyban. Körülnézett, de a szoba üresnek tűnt – leaglábbis az óra kijelzőjének halvány fényében.

– Fény. Két kandela – suttogta bele a semmibe. A szobában azonnal halvány fény kezdett derengeni. Nem sok, de a sötétséghez szokott szeme így is mindent ki tudott venni. A karosszéket a sarokban, az egymásra pakolt üveglapokat a fal melletti komódon, a lefekvés előtt a földre dobott ruháit… mindent. Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy rajta kívül bármi is mozdult volna, vagy a lélegzetvételén kívül bármit is hallott volna. Majd hirtelen:

Bang. Bang. Bang. Bang.

Négy koppanás: mintha egy üres alumíniumhordót vasrúddal csapkodnának. Nem lehet, gondolta. Hiszen annak már több évtizede.

Amikor legutóbb hallotta ezt a hangot, az öccse odaveszett. Egy üresen álló gyár omladozó épületei között bújkáltak. Akkor már hónapok óta nem volt hová menniük; szűk féléve a szüleikre holtan találtak rá a családi ház konyhájában. Mindkettőjük ruhája csupa vér volt. Felicia akkor hallotta először a hangot. Négy fémes hangú, visszhangzó koppantás. Aztán az omladozó épületfalak árnyékában megint. Bang. Bang. Bang. Bang. Megpróbálták olyan kicsire összehúzni magukat, amennyire csak lehet, de a kopogás közeledett. Az öccse nem értette, mi történik; látta a szemében a rettegést, ahogy magával vonszolta, amikor szaladni kezdett. Utána már nem emlékszik semmire, csak arra, hogy ott ült, karjában azzal, akit a világon a legjobban szeretett. A felsője csupa vér volt, ő pedig keservesen sírt.

A sokk, azt mondták. Intézetbe került és hosszú, hosszú évekig járt pszichológusról pszichológusra, mire túl tudta magát tenni rajta. De sikerült elfelejtenie, és végre átlagos élete lehetett, olyan amiben semmi izgalmas nem történik. Az emberek elfelejtették értékelni az átlagos napokat, de őt az tartotta egyben, hogy teljesen átlagos lehetett.

Bang. Bang. Bang. Bang. Újra a kopogás. Nem is kopogás, inkább valami halk dörömbölés. A szekrény felől jött. Összerezzent, szinte rettegett. Nem mozdult, a szemeit szorosan behunyta és várta, hogy elmúljon a rémálom.

Bang. Bang. Bang. Bang. A kopogás újra és újra megismétlődött, mintha várna valamire. Válaszra? Feliciát végül különös bátorság fogta el. Kinyitotta a szemét és elindult a szekrény felé. Megállt előtte, nagy levegőt vett és a következő hangnál feltépte a szekrényajtót. Ruhák. Aztán a szeme sarkából látta, hogy valami megozdul. Oldalra kapta a fejét. Egy tükörből saját maga bámult vissza rá. Önmaga pontos mása – kivéve, hogy tükörénje egy vastag vascsövet tartott a kezében, szemei kivörösödtek és amikor ránézett, ijesztő, vicsorszerű mosolyra húzta a száját. Ijedtében el akart szaladni, de ahogyan balkezére esett a pillantása, elállt a lélegzete. A kezében tartott vascső pedig tompán puffant a puha szőnyegen, amikor elejtette.


Borító: Ivan Obolensky // Pexels

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük