A köd.

Hegyes-fenyves erdei táj, amelyet sűrű köd borít.

52 novella. 2020#2

Promt: Reggel.
Tervezett hossz: 5000 ch
Téyleges hoszz: 4809 ch
Olvasási idő: 7 perc

„Köd volt, amikor reggel kinéztem az ablakon. Egy ideje minden reggel köd volt. Előfordult, hogy a délelőtti órákra feloszlott, de gyakran egészen koradélutánig ott lebegett a talaj felett ez a sűrű, tejfehér massza. Az esővel kezdődött – amikor hosszú idő után végre eső hullt alá az égből. Idővel az eső elállt, ám mindennek a velejéig hatolt a pára, és ahogyan az éjszakára fagypont alá hűlő talajfelszínt reggelente megsütötte a gyengécske nap, minden csupa köd lett. Jó érzés volt csak nézni, benne lenni, elképzelni, hogy két méterre előttem, ahol eddig nem volt semmi, csak egy levéltelen bokor, most akármi lehet, hiszen semmit nem látok belőle. Talán a bokor kivirágzott, vagy éppen eltűnt: egy az egyben kirántották a földből. Általában aztán kiderült, hogy a helyükön vannak a már megszokott bokrok, és a köd pontosan azt a tájat rejti el, ami mindig is ott terült el a tanyánk mögött. De az a rövid idő, amíg nem tudtam, mi várhat rám – azért megérte a nyakamba kapni a lábaimat és menni, minden reggel, ameddig csak tart ez a képzeletnek kedvező állapot.

Az aznap reggel sem indult másképp. Az ébresztőm előtt keltem – bár a biztonság kedvéért azért beállítottam, de mindig felébredtem, mielőtt megszólalt volna –, majd egy kis lustálkodás után kimásztam az ágyból. Lefőztem a reggeli teámat, és amíg a teafű ázott, felöltöztem az akkorra már rutinszerűvé vált reggeli sétámhoz. Sok rétegben, hogy ha kisüne a nap, legyen mit levetni. Amíg a teámat kortyoltam (forrón, hogy átmelegítsen a nyirkos séta előtt), a ködöt bámultam; egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a természet ezen titokzatos tejfüggönyéről, ami mögött bármi rejtőzhet. Nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy egy nap esetleg olyasmit találok mögötte, ami addig nem volt ott – vagy épp olyasmit nem találok, aminek ott kellene lennie.

Elindultam a szokásos köreim egyikén. Bekukkantottam a malac ólba, ahol a lakók vidám röfögéssel adták a tudtomra, hogy már túl vannak a reggelijükön; beintegettem a tyúkoknak, akik amúgy soha rám se hederítettek, amíg a tojások közelébe nem merészkedtem; elsétáltam a nagy mező mellett, ahol a bárányainkat sejtettem – ketten közülük meg is voltak, a többiekben csak reménykedhettem. Amikor aztán átléptem a birtokunk határát, a köd mintha hirtelen megsűrűsödött volna; az addigi néhány méter látótávolságom hirtelen alig másfél méteresre csökkent. Nem mondom, hogy nem lassította lépteimet ez a hirtelen jött vakság, de az utat ismertem, mint a tenyeremet, így ha lassan is, de nagyjából magabiztosan vágtam neki a szokásos körnek.

Nagyjából a második kilométeren lehettem túl, amikor valami neszezésre lettem figyelmes, majd tovább fülelve a nesz inkább csilingelő nevetéssé erősödött. Köd lévén nagyon nehezen tudtam megállapítani, merről jön a hang vagy, hogy milyen messziről sodorta oda nekem az a gyenge kis szellő, ami az imént még sehol sem volt. Ám a hang mégis annyira megigézett, hogy nem bírtam ellenállni neki, és miután megtippeltem, hogy vajon merről jöhet, elindultam az irányába. Letértem az ismert ösvényről anélkül, hogy ez tudatosult volna bennem, vagy hogy felmértem volna a kockázatát: mi van akkor, ha a köd aznap egyáltalán nem száll fel és teljesen elveszek az erőben. Akkor aztán napokig keringhettem volna a tanyától talán csak néhány méterre, anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok. De a hang, mint mondtam, annyira megigézett, hogy nem törődtem ilyesmivel, csak elindultam az irányába. Valami pedig belülről azt súgta, hogy jó irányba tartok. Ahogy haladtam előre, a hang egyre hangosabb, egyre igézőbb lett, engem pedig már az sem zavart – észre sem vettem szinte –, hogy minden járt ösvényt elhagyva, árkon-bokron haladok az irányába.

Fogalmam sincs, hogy mikor tűnt el a köd, ám egyszercsak azt vettem észre, hogy már tisztán hallom a hangot és bármelyik fa mögött megpillanthatom annak tulajdonosát – és valóban, amikor a következő bokron átbújtam, megpillantottam őt. A nagyanyátokat.”

„A nagyit! A nagyit!” ugrándozták körül a négy-nyolc év forma lurkók a hintaszékében a múltba révedő szemmel mesélő, őszhajú, szakállas öregembert.

„De nagypapa!” vetette közbe a legidősebb unoka. „Hogy láthattad a nagyit, ha egyszer köd volt?”

„Nem-nem-nem!” szólt közbe az egyik apróság. „Hogy lehet az, hogy hallottad a tündérkacajt, ha egyszer te emberből vagy?”

„Emberből volt!” torkolta az imént közbeszólót a harmadik unoka. „Amikor egymásba szerelmesedtek, ő is átlényegült. Igaz, nagyapa?”

Az öregember mosolyogva nézett végig unokái hadán. Sokszor mesélte már el ezt a történetet nekik, és ők mindannyiszor áhítattal halgatták végig, és szinte mindig ugyanazokat a kérdéseket tették fel. Persze mindig másik unokán volt a sor, hogy erre vagy arra rákérdezzen, de a mese és az azt követő szertartásosság mindig örömmel töltötte el a szívét.

„Amikor a nagyit megláttam, akkor egyszerre már nem volt köd. Mintha csak elfújták volna. Olyan tisztán láttam, hogy nem is lehetett kérdés, hogy ő az életem valódi célja. Az ő boldogsága.” Az öregember ezt az első kérdezőhöz címezte, majd a másodikhoz fordult. „A tündérkacajt pedig, úgy mondják, bárki meghallhatja, akinek tiszta a szíve, ha neki szól. Azt hiszem” itt már ismét a teljes siserehadhoz beszélt „nagyanyátokkal minket egymásnak szánt az ég, így meg volt írva a sors könyvében, hogy meg kell hallanom a hangját, akár a legnagyobb ködön, vagy a legnagyobb zajon át is.”

Erre a végszóra belépett a szobába egy idős asszony. Sugárzó szépsége egyértelművé tette, csakis ő lehet az a bizonyos tündérnagymama, akiről a mese szólt. Lágyan, tele szeretettel rámosolygott az öregemberre, majd gyengéd határozottsággal véget vetett az esti mesének és ágyba tessékelte az unokák seregletét.


Borítókép: Lum3n.com // Pexels

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük